Tévétorrent

Kétarcú Albion

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Tévétorrent

A BBC hétrészes minisorozatban adaptálta Susanna Clarke nagy sikerű fantasyregényét, a Jonathan Strange & Mr. Norrellt.

A 2004-ben megjelent könyv műfaját leg­inkább történelmi metafikcióként lehetne meghatározni: a napóleoni háborúk korának alternatív krónikáját tárja elénk. Eszerint valaha jelen volt Angliában a varázslat, ám jó néhány évszázada – az utolsó nagy mágus, a Hollókirály eltűnése óta − nem mutatkoztak igazi varázslók. Az angol úriemberek – a felvilágosodás tudományos köreinek mintájára – ún. elméleti varázslótársaságokat működtetnek, azaz csak kutatják a rájuk hagyományozott varázsirodalmat (mellettük pedig utcai sarlatánok kábítják a népet „varázslásukkal”). Ám Yorkshire-ben felbukkan két egymástól gyökeresen eltérő férfi, a léha birtokos, Jonathan Strange (Bertie Carvel) és a puritán, szorgalmas szobatudós, Gilbert Norrell (Eddie Marsan), akik a gyakorlatban is képesek művelni a varázslást. A sorozat izgalmasan és pszichológiai­lag hitelesen ábrázolja, ahogy a két mágus szövetséget köt, majd lassan egymás ellen fordul. A két férfi szembenállása többrétegű filozófiai, kultúrtörténeti ellentéteket jelenít meg: Norrell felvilágosult, magát folyamatosan képező és a mágia tudományában jártas teoretikus – ő abban hisz, hogy a varázslat az emberek életét jobbító, a nemzetet felemelő jelenség, mely nem különbözik bármely más tudománytól. Strange viszont ösztönös zseni, nem könyvekből tanulja a varázslást. Ő a mágia egy ősibb, rusztikusabb változatához vonzódik, hisz a varázslatot övező babonákban és legendákban – ő nem a mindennapi életben akarja alkalmazni, hanem nagy dolgokat szeretne véghezvinni vele. Strange a praxist, az ösztönösséget, a középkor felé forduló romantikát és Anglia mitikus viking múltját képviseli (északi dán tradíció), míg Norrell a teóriát, a rációt, a felvilágosodást Anglia jövője és modernizációja felé tekintve (déli angolszász tradíció). Ketten együtt adják ki az „angolság” eszményét, melyet tradíció és haladás, ráció és babona ellentétes minőségei alkotnak.

A sorozat komplex, kidolgozott – Tolkien vagy C. S. Lewis munkásságát idéző – univerzumot teremt: önálló mágiatörténelmet és természetfeletti lényekkel benépesített világot kapunk. A társadalom is megkettőződik: ott az általunk ismert Anglia és a tükrök mögött, rejtetten élő tündérek világa saját arisztokráciával, mely Shakespeare Szentivánéji álmát és az angol népmesehagyományt idézi. Ám a sorozat pastiche-ként más szerzők stílusát is megjeleníti: a társadalomábrázolás Dickenst, a szerelmi jelenetek, szalonbeli csevejek Jane Austent juttatják eszünkbe. A széria, a regényhez ragaszkodva, az elnyomott csoportokról sem feledkezik meg: kiválóan megírt alakok képviselik a szegény rétegeket, a nőket és a feketéket (az egyik női szereplő és egy fekete inas egy tündeátok miatt képtelenek beszélni, ami metaforikusan megjeleníti e csoportok önreprezentáció-képtelenségét a történelemben).

A készítők tökéletes arányérzékkel lebegtetik a szériát a mese és a komoly társadalmi-történelmi kérdések taglalása között. A figurák komplexek, morálisan ambivalensek, akiket kifogástalan színészgárda kelt életre (Norrell és Strange mindketten esendők, akik olykor bizony vitatható célokra használják hatalmukat). A varázslat sem egyértelműen csak csoda, hanem potenciális tömegpusztító fegyver is. A sokrétű tartalomhoz jól illő – Gaimant és gótikus regényeket idéző (bár megvalósításában néhol esetlen) – burjánzó forma társul. Az alapos, maximalista sorozat alázatosan viszonyul zseniális, invenciózus alapanyagához, és rengeteget sikerül átemelnie annak erényeiből. A Jonathan Strange & Mr. Norrell az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb fantasysorozata.

Magyar felirat: anneshirley83–Zolti Russ

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.