Tévétorrent

Könnyekig nevetni

Fleabag

Tévétorrent

A realizmus érzetét kelteni könnyűnek látszó, de valójában bonyolult dolog.

Azt hisszük, hogy valami globális atmoszféra kell hozzá, pedig inkább a részletekben bujkál. A négyes-hatos szaga, a 3-as metró zsíros korlátja az ember keze alatt, a körtér szürke kövei (pl. a Kontroll – mely olykor messze keveredett a realizmustól − és a Moszkva tér mind ilyen apró, mindenki által ismert érzetekre alapozva működött). Ráadásul ezek nem is feltétlenül kellemes jelenségek, mégis a legtöbben meghitt ismerősséget érzünk, ha látjuk/olvassuk őket.

Az Amazon hatrészes, sziporkázó vígjátéksorozata, a Fleabag is ezen az elven működik, de ha lehet, még általánosabb közös tapasztalatokat idéz fel, még zavarba ejtőbb módon. Mindjárt az első jelenetben kínos, nyögvenyelős anális szexet látunk, amit a főhős a kamerába nézve kommentál. Kínos(an ismerős) pillanatok sorozataként lehetne a legjobban leírni a Fleabaget, mely egy szokványos szinglitörténetként indul (harmincas, rosszul értelmezett feminista elvek szerint élő, harsány nő többnyire szexuális természetű kalandozásai) és az évad végére egészen mélyre merészkedik. Sok minden meghökkentő benne, de a leginkább mégis az, hogy a főhős egy igazán alávaló, visszataszító, önsorsrontó nő (Phoebe Waller-Bridge komédiában és drámában is remekel), az antihősnél egy fokkal rosszabb (a nevét nem tudjuk, de valószínűleg ő volna a címbeli bolhazsák).

A néző csak lassan fogja fel, hogy a nő valamilyen traumát (az anya vagy a legjobb barátnő halála?) élt át, azt meg még lassabban, hogy milyen is lenne e trauma természete – a sorozat úgy mond el rengeteget a gyászról és egy csapás személyközi aspektusairól, hogy látszólag csak fecseg (a hiánynak például számos alkalommal volt tengerimalac a megszemélyesítője).

Mindemellett szerfelett vonzó és okos, ahogy a széria mozgásba lendíti és összezavarja nézőjét, aki elvész az egocentrikus nő szubjektív kommentárjaiban, így nehezen tudja összeilleszteni a cselekményindító trauma elhintett darabkáit. A nagy nyomozás közepette pedig jó sokat nevetünk, de annyit, hogy közben már észre sem vesszük, hogy valójában jó ideje sírunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.