Donald Glover első ránézésre hasonló pozícióból indul a maga harmincperces epizódokból építkező sorozatával. Az ő alteregója is egy Oblomov, de a figurával ellentétben az alkotó tele van határozott elképzelésekkel. Glover két afroamerikai férfiarchetípust állít szembe egymással, majd mindkettőt árnyalja és kiforgatja. Earn, egy jóravaló, Princetonról kibukott srác. Van egy kislánya, mely gyermek anyja hol hajlandó az ágyába fogadni szegény Earnt, hol nem. S ez még csak a család, illetve Glover leosztásának egyik fele, s a másik sem piskóta éppen, hiszen az unokatestvér, Alfred rapper, és Paper Boi művésznéven épp a kispályás sztárrá válás küszöbén van, Earn pedig úgy dönt, menedzselni fogja. Alfredben ébred is némi feszültség a gangstaperszónáját illetően: egy kicsit túl lelkiismeretes, szeretne rendes fehér lányokkal randizni, de senki sem áll szóba vele, mert félnek tőle.
Glover remek megfigyelő, és mindig olyan szituációkat teremt, melyek egyszerre kínosan viccesek és átélhetően drámaiak (pl. amikor Earn krónikus pénzhiánya miatt egy gyerekmenüt szeretne egy gyorsétteremben, de megtagadják tőle). Egy-egy spontánnak tűnő, valójában aprólékosan megírt jelenetben olyan átfogóbb társadalmi kérdések is előkerülnek, mint a transzfóbia vagy a rendőri erőszak. Szakmabeliként Glovernek arról is megvan a véleménye, ahogy a hiphop lassan kikerült saját kontextusából, és mindenki által felölthető kulturális mez lett (az egyik legjobb figura az etnikailag meghatározhatatlan Zan, aki boldogan és reflektálatlanul bújik a fekete rapper szerepébe, és inzultálja Paper Boit vélt „pózersége” miatt).
Az Atlanta túl csendes és lassan égő komédia ahhoz, hogy nagy közönséget hódítson meg, de piszkosul megéri a türelmet.
Magyar felirat: Kly & KNG
