Martin Scorsese nagyszabású munkája George Harrisonról öt évvel ezelőtt az utolsó bejelentkezésnek tűnt, amely még képes volt érdemben hozzátenni valamit e jelentőségéhez méltó gazdagsággal kitárgyalt témához. (Kivéve persze, ha valaki képes lenne mozgóképet kreálni Ringo Starr eleddig rejtve maradt mélységeiről, melyben megerősítést nyerhetne az a csodálatos szóbeszéd is, mely szerint a kiváló dobos a 70-es évek elején összeverekedett Richard Burtonnel egy Tokaj környéki italmérésben, Elizabeth Taylor születésnapi mulatsága során.) Ron Howard (Lánglovagok, Apollo 13) friss filmje a Beatles négy turnézós esztendőjéről egyáltalán nem cáfolja ezt a vélekedést, ám ezzel együtt is székhez szegező élmény.
Az Eight Days mindenekelőtt több eddig is tudott, de talán nem kellőképpen hangsúlyozott tényt is meggyőzően megerősít. Ezek közül a legfontosabb talán az, hogy a Beatles, köszönhetően az irgalmatlan erőpróbát jelentő hamburgi tanulóéveknek, már 1962-ben fantasztikus koncertzenekarként lépett a közönség elé: elképesztő archív felvételek sora tanúsítja a filmben, hogy már a kezdetek kezdetén kisebb tornádóként söpörtek végig a műsoron. Ugyanakkor az sem lehetett kérdés (a filmben napjainkból is megszólaló Paul és Ringo számára utólagosan sem az), hogy Brian Epstein menedzseri tevékenykedése nélkül nagyon nagy valószínűséggel nem lett volna több belőlük egy újabb rövid életű angol klubzenekarnál, ami, ha figyelembe vesszük a tehetségük máig megemészthetetlen mértékét, elég ijesztően hangzik. Mindenesetre nem így alakult, a Beatlesből előbb ifjúsági szenzáció, kicsivel később pedig történelmi jelentőségű kulturális fenomén vált, amelyben nem egyszerűen a korszellem mutatkozott meg (hiszen az, sajnos, megmutatkozott például Lee Harvey Oswald pisztolygolyójában vagy a berlini fal tégláiban is), hanem az emberi faj legjobb vonásainak összessége. Nagy szavak, valóban, de Howard filmjéből képtelenség bármi olyat leszűrni, ami ellentmondana ennek. A képek, ezek a szerencsésen még celluloidra rögzített, döbbenetesen jó minőségű korabeli anyagok itt tényleg nem hazudnak, négy mitológiai lény, gyönyörű, olümposzi isten énekel, beszél, cigarettázik, tesz-vesz a szemünk előtt, és minden egyes gesztusuk hibátlan. A Beatles fénykorában azt mutatta meg, hogy bár temérdek gonoszság létezik a világban, az ember lehet más is, és még csak olyan nagyon akarnia sem kell, elég egyszerűen engednie. Amikor egy korai bejátszáson a riporter megkérdezi Pault, hogy hol látja a Beatles helyét a kortárs kultúrában, akkor ő teljesen őszintén elneveti magát. „Miféle kultúra?! Ez csak marháskodás!” És milyen igaza volt! De mondjunk annál szebbet, hogy ez a marháskodás aztán a fájdalmasan komolykodó nyugati kultúra egyik abszolút csúcsaként tudott rögzülni mégis a köztudatban.
A film gyenge oldalát a napjainkban megszólaló, rajongóként indult egyéb művészek erőtlen szószaporítása adja, legerősebben pedig a beatlemánia példátlan őrületét érzékíti meg, a tömeghisztériát, a stadionkoncerteket, ahol senki sem hall semmit, de mindenki érez mindent. Meg a brutális társadalmi problémák és a popkultúra összekeveredését: ez a négy metszően okos liverpooli proligyerek az amerikai szegregációs gyakorlat helyét például két mondattal kijelöli a kukában. Hihetetlenül sűrű volt ez a négy év, nézni is bőven kimerítő. Kisebb kaliberek bele is roppantak volna, de a négy beatle inkább elbarikádozta magát a stúdióban, és további remekműveket alkotott. Soha senki nem fogja utánuk csinálni.
