A 93 éves Stan Lee második reneszánszát éli. Az általa alkotott figurák sorra kapják meg saját filmjeiket, melyekben rendszeresen cameo szerepekben tűnik fel, de a valódi alkotói tevékenységet sem hagyta abba. A POW! Entertainment élén továbbra is gyártja az ötleteket tévésorozatokhoz, animációs filmekhez és képregényekhez. Lee a hatvanas évektől a Marvel kötelékében új szuperhős-paradigmát honosított meg: figurái emberiek, hétköznapi problémákkal küszködnek. Esendő hősök, akikkel könnyű azonosulni, de hősiességben nem maradnak el elődeiktől. Ettől a gyakorlattól most sem tért el, amikor a Sky számára alkotta meg a Lucky Man című sorozatot.
Amíg az amerikai csatornákon hódítanak a szuperhősök, addig Nagy-Britanniában e tendencia alig érzékelhető (kivétel a Misfits vagy az amerikai szuperhős-képregényekkel párhuzamosan fejlődő és annak hatásait is mutató Doctor Who). A Lucky Man a jellegzetesen brit pszichológiai indíttatású krimik jegyeit ötvözi a szuperhős-történetek logikájával. Harry Clayton (James Nesbitt), a családi gondokkal küzdő, gyarló londoni nyomozó szert tesz egy karperecre, ami képessé teszi arra, hogy irányítsa a szerencséjét. A szerencse mint narratív szervezőerő érdekes módon nem a történet izgalmát veszi el, hanem egészen váratlan helyeken módosítja a nézői várakozásokat (tekintve, hogy a sors minden szerencsés fordulatot balszerencsével ellensúlyoz Harry környezetében). A széria a maga egyszerű és olykor klisészerű módján még a szerencse természetéről is felvet kérdéseket: lehet-e birtokolni, azé-e, aki méltó rá vagy arra mosolyog rá, aki tesz érte?
Bár a sorozat kellően könnyed és elegáns, szinte kizárólag klisékből építkezik. Ez London ábrázolásából is jól látható – pontosan olyan, ahogy azt egy nem londoni elképzeli. A Lucky Man nem sok újat hoz, de a hangulat és a színészi játék így is kellemessé teszi.
