Tévétorrent

Stan Lee’s Lucky Man

Tévétorrent

A 93 éves Stan Lee második reneszánszát éli. Az általa alkotott figurák sorra kapják meg saját filmjeiket, melyekben rendszeresen cameo szerepekben tűnik fel, de a valódi alkotói tevékenységet sem hagyta abba. A POW! Entertainment élén továbbra is gyártja az ötleteket tévésorozatokhoz, animációs filmekhez és képregényekhez. Lee a hatvanas évektől a Marvel kötelékében új szuperhős-paradigmát honosított meg: figurái emberiek, hétköznapi problémákkal küszködnek. Esendő hősök, akikkel könnyű azonosulni, de hősiességben nem maradnak el elődeiktől. Ettől a gyakorlattól most sem tért el, amikor a Sky számára alkotta meg a Lucky Man című sorozatot.

Amíg az amerikai csatornákon hódítanak a szuperhősök, addig Nagy-Britanniában e tendencia alig érzékelhető (kivétel a Misfits vagy az amerikai szuperhős-képregényekkel párhuzamosan fejlődő és annak hatásait is mutató Doctor Who). A Lucky Man a jellegzetesen brit pszichológiai indíttatású krimik jegyeit ötvözi a szuperhős-történetek logikájával. Harry Clayton (James Nesbitt), a családi gondokkal küzdő, gyarló londoni nyomozó szert tesz egy karperecre, ami képessé teszi arra, hogy irányítsa a szerencséjét. A szerencse mint narratív szervezőerő érdekes módon nem a történet izgalmát veszi el, hanem egészen váratlan helyeken módosítja a nézői várakozásokat (tekintve, hogy a sors minden szerencsés fordulatot balszerencsével ellensúlyoz Harry környezetében). A széria a maga egyszerű és olykor klisészerű módján még a szerencse természetéről is felvet kérdéseket: lehet-e birtokolni, azé-e, aki méltó rá vagy arra mosolyog rá, aki tesz érte?

Bár a sorozat kellően könnyed és elegáns, szinte kizárólag klisékből építkezik. Ez London ábrázolásából is jól látható – pontosan olyan, ahogy azt egy nem londoni elképzeli. A Lucky Man nem sok újat hoz, de a hangulat és a színészi játék így is kellemessé teszi.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.