Tévétorrent

Véresen egyszerű - The Following

  • Greff András
  • 2013. március 2.

Tévétorrent

A vérfoltok ellen hideg sós vízzel, egyes források szerint tejporral vagy kukoricakeményítővel is fel lehet venni a harcot - de mihez kezdjünk a véres filmek megcsontosodott közhelyeivel? Kevin Williamson írói karrierjének nagy teljesítménye volt, amikor rátalált egy érvényesnek tűnő válaszra a Sikoly-szériához. Williamson és rendező tettestársa, Wes Craven szerint a megoldás kulcsa a rámutatásban és kicsúfolásban rejlik, de a Sikoly-filmeket nem csupán a reflektív okoskodás frissnek ható humora tette sikeressé, hanem az is, hogy alkotóik az öntudatos aprómunka közben úgy engedték forogni a szabványosan elkészített fogaskerekeket, mintha bizony mi sem történt volna.


Húsz évvel később Williamson még mindig valami hasonlóval próbálkozik, ezúttal a tévében. Elég ugyanakkor néhány jelenet hozzá, hogy rájöjjünk, sorozatgyilkosos új szériájából a régi recept egy igen fontos összetevője úgy, ahogy van, kimaradt: a The Followingban legföljebb az tekinthető a humor ujjlenyomat-szerűen halvány jelének, hogy a sorozat már-már paródiába hajló módon komolyan veszi önnön komorságát. Itt aztán nincs kacagás! A maga személye köré lelkes és könnyen aktivizálható fanklubot szervező főgonosz eredetileg angolprofesszor, akinek a szíve nem a Halloweenért, hanem Edgar Allan Poe-ért dobog, a nyomozó súlyos piás, a túlélőt megkéselik, s ha gyereket látunk, máris nagy tétben fogadhatunk arra, hogy rögvest elrabolják. Az alapzat azonban, amelynek küldetése az volna, hogy megtartsa valahogy a ráhordott többtonnányi létkeserűséget, alighanem a leghanyagabbul összetákolt építmény, amit az utóbbi időben A kategóriásnak szánt tévésorozatban látnunk lehetett.

Nem stimmel itt szinte semmi sem. A feszültség majdnem zéró, a horror képtelenül kevés (persze egy olyan nagy csatornán, mint a Fox, legföljebb idáig, a lányregényes sejtetésig szabad elmerészkedni - arra a hentesmunkára, ami egy efféle sorozat hatásosságához elengedhetetlenül szükséges volna, csak bátor kábelesek mondanának vérszomjas igent), az önreflexív, irodalomórai észosztás kibírhatatlan. A kizárólag klisékből hajtogatott papírfigurák háttértörténetei (mindeddig legalábbis) fokozhatatlanul érdektelenek, a túlságosan hangsúlyos dalbetéteket mintha depressziós tinédzserek válogatták volna össze 1997-ben - és egyébként is: bár elvileg nagyjából a jelenben vagyunk, a nethasználat és a nyomozati módszerek a tárcsázós modemek korszakát idézik.

Egyedül az arcok jók: a másnaposan mosógépből kirángatott Kevin Bacon, a mézesmázosan kegyetlen James Purefoy (Marcus Antonius a Rómában) és a méltóságteljesen meggyötört Natalie Zae (Winona a Justifiedban) ábrázata. Így aztán a Following állóképeken kifejezetten jól mutat - megmozdítva fárasztó, felszínes és borzasztóan igénytelen.

Újrovatunkban a hazai bemutatásra tekintet nélkül szemlézzük a világ friss tévésorozatait. Emellett nyomatékosan felhívjuk olvasóink figyelmét a szerzői jog törvényeinek maradéktalan betartására.


Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.