A vérfoltok ellen hideg sós vízzel, egyes források szerint tejporral vagy kukoricakeményítővel is fel lehet venni a harcot - de mihez kezdjünk a véres filmek megcsontosodott közhelyeivel? Kevin Williamson írói karrierjének nagy teljesítménye volt, amikor rátalált egy érvényesnek tűnő válaszra a Sikoly-szériához. Williamson és rendező tettestársa, Wes Craven szerint a megoldás kulcsa a rámutatásban és kicsúfolásban rejlik, de a Sikoly-filmeket nem csupán a reflektív okoskodás frissnek ható humora tette sikeressé, hanem az is, hogy alkotóik az öntudatos aprómunka közben úgy engedték forogni a szabványosan elkészített fogaskerekeket, mintha bizony mi sem történt volna.
Húsz évvel később Williamson még mindig valami hasonlóval próbálkozik, ezúttal a tévében. Elég ugyanakkor néhány jelenet hozzá, hogy rájöjjünk, sorozatgyilkosos új szériájából a régi recept egy igen fontos összetevője úgy, ahogy van, kimaradt: a The Followingban legföljebb az tekinthető a humor ujjlenyomat-szerűen halvány jelének, hogy a sorozat már-már paródiába hajló módon komolyan veszi önnön komorságát. Itt aztán nincs kacagás! A maga személye köré lelkes és könnyen aktivizálható fanklubot szervező főgonosz eredetileg angolprofesszor, akinek a szíve nem a Halloweenért, hanem Edgar Allan Poe-ért dobog, a nyomozó súlyos piás, a túlélőt megkéselik, s ha gyereket látunk, máris nagy tétben fogadhatunk arra, hogy rögvest elrabolják. Az alapzat azonban, amelynek küldetése az volna, hogy megtartsa valahogy a ráhordott többtonnányi létkeserűséget, alighanem a leghanyagabbul összetákolt építmény, amit az utóbbi időben A kategóriásnak szánt tévésorozatban látnunk lehetett.
Nem stimmel itt szinte semmi sem. A feszültség majdnem zéró, a horror képtelenül kevés (persze egy olyan nagy csatornán, mint a Fox, legföljebb idáig, a lányregényes sejtetésig szabad elmerészkedni - arra a hentesmunkára, ami egy efféle sorozat hatásosságához elengedhetetlenül szükséges volna, csak bátor kábelesek mondanának vérszomjas igent), az önreflexív, irodalomórai észosztás kibírhatatlan. A kizárólag klisékből hajtogatott papírfigurák háttértörténetei (mindeddig legalábbis) fokozhatatlanul érdektelenek, a túlságosan hangsúlyos dalbetéteket mintha depressziós tinédzserek válogatták volna össze 1997-ben - és egyébként is: bár elvileg nagyjából a jelenben vagyunk, a nethasználat és a nyomozati módszerek a tárcsázós modemek korszakát idézik.
Egyedül az arcok jók: a másnaposan mosógépből kirángatott Kevin Bacon, a mézesmázosan kegyetlen James Purefoy (Marcus Antonius a Rómában) és a méltóságteljesen meggyötört Natalie Zae (Winona a Justifiedban) ábrázata. Így aztán a Following állóképeken kifejezetten jól mutat - megmozdítva fárasztó, felszínes és borzasztóan igénytelen.
Újrovatunkban a hazai bemutatásra tekintet nélkül szemlézzük a világ friss tévésorozatait. Emellett nyomatékosan felhívjuk olvasóink figyelmét a szerzői jog törvényeinek maradéktalan betartására.
