Tévétorrent

Véresen egyszerű - The Following

  • Greff András
  • 2013. március 2.

Tévétorrent

A vérfoltok ellen hideg sós vízzel, egyes források szerint tejporral vagy kukoricakeményítővel is fel lehet venni a harcot - de mihez kezdjünk a véres filmek megcsontosodott közhelyeivel? Kevin Williamson írói karrierjének nagy teljesítménye volt, amikor rátalált egy érvényesnek tűnő válaszra a Sikoly-szériához. Williamson és rendező tettestársa, Wes Craven szerint a megoldás kulcsa a rámutatásban és kicsúfolásban rejlik, de a Sikoly-filmeket nem csupán a reflektív okoskodás frissnek ható humora tette sikeressé, hanem az is, hogy alkotóik az öntudatos aprómunka közben úgy engedték forogni a szabványosan elkészített fogaskerekeket, mintha bizony mi sem történt volna.


Húsz évvel később Williamson még mindig valami hasonlóval próbálkozik, ezúttal a tévében. Elég ugyanakkor néhány jelenet hozzá, hogy rájöjjünk, sorozatgyilkosos új szériájából a régi recept egy igen fontos összetevője úgy, ahogy van, kimaradt: a The Followingban legföljebb az tekinthető a humor ujjlenyomat-szerűen halvány jelének, hogy a sorozat már-már paródiába hajló módon komolyan veszi önnön komorságát. Itt aztán nincs kacagás! A maga személye köré lelkes és könnyen aktivizálható fanklubot szervező főgonosz eredetileg angolprofesszor, akinek a szíve nem a Halloweenért, hanem Edgar Allan Poe-ért dobog, a nyomozó súlyos piás, a túlélőt megkéselik, s ha gyereket látunk, máris nagy tétben fogadhatunk arra, hogy rögvest elrabolják. Az alapzat azonban, amelynek küldetése az volna, hogy megtartsa valahogy a ráhordott többtonnányi létkeserűséget, alighanem a leghanyagabbul összetákolt építmény, amit az utóbbi időben A kategóriásnak szánt tévésorozatban látnunk lehetett.

Nem stimmel itt szinte semmi sem. A feszültség majdnem zéró, a horror képtelenül kevés (persze egy olyan nagy csatornán, mint a Fox, legföljebb idáig, a lányregényes sejtetésig szabad elmerészkedni - arra a hentesmunkára, ami egy efféle sorozat hatásosságához elengedhetetlenül szükséges volna, csak bátor kábelesek mondanának vérszomjas igent), az önreflexív, irodalomórai észosztás kibírhatatlan. A kizárólag klisékből hajtogatott papírfigurák háttértörténetei (mindeddig legalábbis) fokozhatatlanul érdektelenek, a túlságosan hangsúlyos dalbetéteket mintha depressziós tinédzserek válogatták volna össze 1997-ben - és egyébként is: bár elvileg nagyjából a jelenben vagyunk, a nethasználat és a nyomozati módszerek a tárcsázós modemek korszakát idézik.

Egyedül az arcok jók: a másnaposan mosógépből kirángatott Kevin Bacon, a mézesmázosan kegyetlen James Purefoy (Marcus Antonius a Rómában) és a méltóságteljesen meggyötört Natalie Zae (Winona a Justifiedban) ábrázata. Így aztán a Following állóképeken kifejezetten jól mutat - megmozdítva fárasztó, felszínes és borzasztóan igénytelen.

Újrovatunkban a hazai bemutatásra tekintet nélkül szemlézzük a világ friss tévésorozatait. Emellett nyomatékosan felhívjuk olvasóink figyelmét a szerzői jog törvényeinek maradéktalan betartására.


Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.