Norvég mintás pulóverben - Top Of The Lake

  • - greff -
  • 2013. június 10.

Tévétorrent

Napjaink bűnügyi tévésorozataiban az épeszű nyomozó olyan, mint az amuri leopárd: nem halt ki még egészen, de természetes élőhelyein most már nagyon ritkán látni. Tévés vizsgálódásaink alapján határozottan úgy tűnhet, hogy manapság be sem teheti már valaki a lábát a rendőrőrs kapuján, ha nem képes legalább egy masszív alkoholbetegséget felmutatni a jelvénye mellé, a sikeres nyomozati munkának pedig nyilvánvalóan kötelező előfeltétele az Asperger-szindróma vagy az antiszociális személyiségzavar.

Jonathan Lethem botcsinálta, Tourette-szindrómás detektívjét a vadul szárnyaló fantázia unikális termékének olvastuk anno az Árva Brooklynban, pedig a szerző, ma már tisztán látszik, csupán a nagyon közeli jövőt festette fel visszatekintve színjózan hangúnak tűnő, realista prózájában.

false

Mindez, meglehet, csupán azért tűnik bosszantónak, mert az idővonalon épp ennél az évnél lehet megjelölni filctollunkkal azt a pontot, amikor a skandináv krimiként közismert jelenség tartozékai a tömegtermelés okán átfordulnak a bizsergetőből a halálosan fárasztóba. A Zongoraleckével egykor mindent letaroló, aztán eléggé eltűnt, bár Meg Ryan levetkőztetésével (a Nyílt sebben) az igényes filmrajongók szívébe később is visszalopakodó Jane Campion és Gerard Lee minisorozata az állatorvosi ló nagy, drámai szerepét kapta ebben a folyamatban. A Top Of The Lake Új-Zélandon játszódik ugyan, de ez a legkevésbé sem zavarja meg abban, hogy magába építse a skandi bűnügyi lektűrök összes, mára világ- és médiumszerte nyomasztó módon kötelezővé vált alkatrészét. Zord környezet? Kipipálva. Furcsa kisközösség? Duplán is. Szexuális erőszak? Alaptartozék. Családon belül? Ne is kérdezd! Múltbéli bűnök? Mint a tenger. És amikor az egyre inkább bekattanó nyomozónőről (Elisabeth Moss; Peggy a Mad Menből) kiderül, hogy pontosan olyan durva sérelem érte tinédzserkorában, mint azt a kislányt, akinek eltűnése mozgásba hozza a nagyon sötét és a halványabban világos erőket Laketopban, a néző legszívesebben lendületből bevágná a ringbe a frottírtörülközőt.

Rosszul tenné: ha ugyanis képesek vagyunk túltenni magunkat a borzalomgiccsel fenyegető, de azt végül csak néhány percre kikényszerítő északias sztereotípiaparádén, akkor a Top Of The Lake a szezon egyik meglehetős ajánlatává formálódhat mindig éhes szemünk előtt. A választott környezetnek nagy szerepe van ebben, az új-zélandi táj ugyanis nemcsak a hobbitok barangolását képes szintekkel magasabbra emelni, hanem a menekülő asszonyok, a sufniban amfetamint kotyvasztó önsorsrontók és a túlságosan hihető módokon korrupt rendőrök barátságtalan mindennapjait is. Ebben a térben a megkapóan barázdált arcok a bizarr akcentusukkal könnyen élessé tudják formálni a kérdést, hogy vajon hogyan is lehet élni, ha már az elvágyódás helyszínén sincs más, csak a mindenhová beszivárgó, sűrű reménytelenség. Nem tudják, mégis teszik, és amikor a Top Of The Lake a hétköznapi fáradozásokra koncentrál, még a pislogásnak is horgonysúlya lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

Aki én vagyok

Az amerikai dokumentarista fotográfia egyik legfontosabb alakjának munkáiból először láthatunk önálló kiállítást Magyarországon. A tárlat érzékenyen és empatikusan mutat fel női sorsokat, leginkább a társadalom peremére szorult közösségek tagjainak életén keresztül. A téma végigkísérte Mark egész életművét, miközben ő maga sem nevezte magát feminista alkotónak. A művek befogadása nem könnyű élmény.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.

Cserealap

Szabad jelzést adhat a XII. kerületi önkormányzat Schmidt Máriáék érdekeltségének a Városmajor melletti nagyarányú lakásépítési projektre. Cserébe a vállalat beszállna a nyilas terror áldozatai előtt tisztelgő, régóta tervezett emlékmű finanszírozásába.