Norvég mintás pulóverben - Top Of The Lake

  • - greff -
  • 2013. június 10.

Tévétorrent

Napjaink bűnügyi tévésorozataiban az épeszű nyomozó olyan, mint az amuri leopárd: nem halt ki még egészen, de természetes élőhelyein most már nagyon ritkán látni. Tévés vizsgálódásaink alapján határozottan úgy tűnhet, hogy manapság be sem teheti már valaki a lábát a rendőrőrs kapuján, ha nem képes legalább egy masszív alkoholbetegséget felmutatni a jelvénye mellé, a sikeres nyomozati munkának pedig nyilvánvalóan kötelező előfeltétele az Asperger-szindróma vagy az antiszociális személyiségzavar.

Jonathan Lethem botcsinálta, Tourette-szindrómás detektívjét a vadul szárnyaló fantázia unikális termékének olvastuk anno az Árva Brooklynban, pedig a szerző, ma már tisztán látszik, csupán a nagyon közeli jövőt festette fel visszatekintve színjózan hangúnak tűnő, realista prózájában.

false

Mindez, meglehet, csupán azért tűnik bosszantónak, mert az idővonalon épp ennél az évnél lehet megjelölni filctollunkkal azt a pontot, amikor a skandináv krimiként közismert jelenség tartozékai a tömegtermelés okán átfordulnak a bizsergetőből a halálosan fárasztóba. A Zongoraleckével egykor mindent letaroló, aztán eléggé eltűnt, bár Meg Ryan levetkőztetésével (a Nyílt sebben) az igényes filmrajongók szívébe később is visszalopakodó Jane Campion és Gerard Lee minisorozata az állatorvosi ló nagy, drámai szerepét kapta ebben a folyamatban. A Top Of The Lake Új-Zélandon játszódik ugyan, de ez a legkevésbé sem zavarja meg abban, hogy magába építse a skandi bűnügyi lektűrök összes, mára világ- és médiumszerte nyomasztó módon kötelezővé vált alkatrészét. Zord környezet? Kipipálva. Furcsa kisközösség? Duplán is. Szexuális erőszak? Alaptartozék. Családon belül? Ne is kérdezd! Múltbéli bűnök? Mint a tenger. És amikor az egyre inkább bekattanó nyomozónőről (Elisabeth Moss; Peggy a Mad Menből) kiderül, hogy pontosan olyan durva sérelem érte tinédzserkorában, mint azt a kislányt, akinek eltűnése mozgásba hozza a nagyon sötét és a halványabban világos erőket Laketopban, a néző legszívesebben lendületből bevágná a ringbe a frottírtörülközőt.

Rosszul tenné: ha ugyanis képesek vagyunk túltenni magunkat a borzalomgiccsel fenyegető, de azt végül csak néhány percre kikényszerítő északias sztereotípiaparádén, akkor a Top Of The Lake a szezon egyik meglehetős ajánlatává formálódhat mindig éhes szemünk előtt. A választott környezetnek nagy szerepe van ebben, az új-zélandi táj ugyanis nemcsak a hobbitok barangolását képes szintekkel magasabbra emelni, hanem a menekülő asszonyok, a sufniban amfetamint kotyvasztó önsorsrontók és a túlságosan hihető módokon korrupt rendőrök barátságtalan mindennapjait is. Ebben a térben a megkapóan barázdált arcok a bizarr akcentusukkal könnyen élessé tudják formálni a kérdést, hogy vajon hogyan is lehet élni, ha már az elvágyódás helyszínén sincs más, csak a mindenhová beszivárgó, sűrű reménytelenség. Nem tudják, mégis teszik, és amikor a Top Of The Lake a hétköznapi fáradozásokra koncentrál, még a pislogásnak is horgonysúlya lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.