Egy ilyen kijelentés becsületét nem kezdik ki a tovatűnő évtizedek, ahogy azt sem kell hosszan bizonygatni, hogy bőven vannak még országok Európában, ahol ma is társadalmi méretekben okozna katarzist a közlés helyi viszonyokra adaptált változata. A német szellemi térben, amelyet vonatkozó fikciós és történettudományi munkák ezrei formáltak rokonszenvesen tagolttá az elmúlt ötven év során, ez a fajta állítás azonban nem számíthat immár különleges fogadtatásra. Azon, mondjuk, nincs mit csodálkozni, hogy a lengyel sajtóban sokan vérig sértődtek Stefan Kolditz író és Philipp Kadelbach rendező háromrészes, második világháborús tévésorozatán, mert a szerzők a Honi Hadsereg tagjait - az udvariassági szabályokra örvendetesen fittyet hányva - nettó antiszemitának ábrázolják. Újszerű vagy radikális szempontot azonban, amely minden további magyarázat nélkül érthetővé tenné azt a kivételesen intenzív érdeklődést, amelyet márciusi bemutatója óta ez a német sorozat Németországban magára vont, az Anyáink, apáink egyáltalán nem hordoz magában. Ha viszont a sikernek alapvetően nem tartalmi, akkor, nem marad más, elsősorban esztétikai okai vannak.
A választott forma önmagában jelentős: noha a legnagyobb bevételt még mindig nem ezek termelik, szélesebb tömegekből igazán intenzív reakciókat most már jó ideje elsősorban televíziós sorozatokkal lehet kicsikarni a mozgóképiparban. Az Anyáink készítői igen magas fokon beszélik a kortárs sorozatkészítés nyelvét (az epizódok végén a nézőkbe akasztott horgok finoman szólva tankönyvszerűen megformáltak), ráadásul azt a dialektust használják, amelyet a világon mindenhol mindenki azonnal és hiánytalanul dekódolni képes. A sorozat ebből a szempontból teljesen nyílt kártyákkal játszik: édes-bús ünnepséggel, búcsúünnepéllyel indul, ahol az öt fiatal hős még egyszer megöleli egymást, mielőtt vándorolni kezdene a második világháború poklába vezető ösvények valamelyikén - és aligha létezik néző, akinek ez a vérbeli (új-)hollywoodi dramaturgiai struktúra ne lenne jólesően ismerős és édes hangon csalogató.
Szakmai felkészültségükhöz képest az alkotók aztán váratlan figyelmetlenséggel sétálnak bele a kommersz filmkészítés jól ismert csapdájába: annyira megszeretik vitán felül nagyon hercig hőseiket, hogy a hiteltelenséget is vállalják, csak megóvják őket valahogy a megalázó pusztulástól. Isteni beavatkozást emlegethetnénk, de nagyon kevés lenne: ebben a sorozatban olümposznyi istenséget foglalkoztatnak, hogy ne maradhasson őrizetlenül egyetlen jelentősebb fordulat sem. A kivégzendő férfi már a puskák előtt áll, amikor megjön a felmentés, a szovjet katonák erőszakától hogy, hogy nem, egyedül a mi szép Charlynk menekül meg, a tízmilliókat mozgató háborúban pedig a bujkáló zsidó egyszer csak Wermacht-egyenruhás berlini cimborájával találja szembe magát a lengyel vadonban, mintha mi sem volna természetesebb. Az Anyáink, apáinkból nem hiányoznak a könnyek, nincsenek elkerülve - de ízléstelenül az arcunkba tolva sem - a hullahegyek, miközben a készítők ki merik mondani, hogy a gyilkoló német kéz is tartozhatott olykor végeredményben áldozathoz - s ez érdemessé tehetné a megőrzésre még akkor is, ha például a hátországi történetszál semmivel sem több itt középszerű Mephisto-verziónál. De a sorozatból - oltalmazott hősei sorsán keresztül - mégis az olvasható ki világosan a legvégén, hogy aki igazán jó ember volt, emberi jósága okán esélyt kaphatott a túlélésre. Ez pedig nemcsak a második világháborút, hanem az emberi történelem bármely egyéb háborúját ismerve sem nevezhető kevesebbnek mélységes igazságtalanságnál.
(A sorozat sajtóvisszhangjáról szóló cikkünk az online-on!)
