Idén tavasszal a True Detective-ben még csak érdekes, apró színfoltja volt ez a remegés az egyébként is tiritarka összképnek, a The Affairben azonban már teljes sebességre kapcsolhatnak a több szinten is a hazugságok hálójában kapálózó aktorok. Itt ugyanis nem csupán a nyomozó hatóság arca felé irányul a tudatos megtévesztés (mint a TD-ben), hanem az elbeszélők saját magukat is folyton átverik (jobbára öntudatlanul), hiszen házasságtörőkként nagyon nem mindegy nekik, hogy romlott vagy inkább csak esendő figurákként kerülnek-e ki végül az örvényből. Ez a játék a legfőbb oka annak, hogy a The Affair magabiztosan az ősz legizgalmasabb amerikai ajánlataként magasodhat (alulstimulált) nézői elé.
| ||
Egyébiránt elég kommersz munka. A figurák mindegyikét bombabiztosra építették: a csalárd férjnek egyenesen négy gyermeke van, hogy semmiképp ne merülhessen fel kérdés az erotikátlanított hétköznapjaival kapcsolatban, a vágy nyári ruhás tárgya pedig a tengerparti kisváros legtündöklőbb teremtése. Az ellenszenves alakok nem csupán bárdolatlanok, hanem botcsinálta drogkereskedők is, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy itt is előveszik a halott kisgyermek brit szériákból importált motívumát, ami napjaink sorozatiparának egyik legaljasabb fogása: nem csupán brutális tűzerejű bombázóról van szó a hatásvadászati hadviselésben, hanem bármikor bevethető motivációs eszközről is, amivel az érintett szereplőket gyakorlatilag bárhová el lehet vezetni olyankor, amikor az alkotóknak már tényleg semmi használható nem jut az eszükbe.
A The Affair mindezzel együtt is eltagadhatatlan vonzereje ugyanakkor nem csupán a figyelemre méltó narrációs trükközésből fakad, hiszen a frontvonalában szolgáló színészek lendülete is igen sokat hozzátold az összképhez. Mindhárman azt hozzák, amiben már kipróbáltnak számítanak: Ruth Wilson sérült, sötétkés, és akkora gravitációs vonzerőt termel, mint egy planéta (akárcsak a Lutherben), Maura Tierney mindennapi asszonyka és személyisége labirintusában rejtőzködő feladvány egyszerre (mint a Vészhelyzetben), Dominic West pedig saját sorsának lelkes aláaknázójaként sármoskodik végig az epizódokon (a Drótból hozott minta alapján). Vörösen lüktet körülöttük a tér, ami olyan ritka jelenség, hogy néző és vallatótiszt egyaránt a számottevő élvezetek lassan apasztandó forrásaként kezeli.
