Az megvan, amikor Hitchcock rászabadította szerencsétlen kisiskolásokra a varjakat? És az, amikor a Mission: Impossible bármelyik részében összeáll a csapat? Na, akkor már csak össze kell kevercselni a kettőt, és máris kész a modern Greenpeace-horror.
Öröm volna azt írni, hogy a Zooban az a jó, hogy több tud lenni egy átlagos állathorrornál, de sajnos pont akkor válik jelentéktelenné, amikor meglépi ezt. Ott botlik el, ahol épp kihúzná magát. Kezdetben pedig jól haladunk, mint nagyvad, amikor becserkészi a prédát. Intelligenssé váló jószágok, globális állatforradalom és cinikus társadalomkritika. Aztán a természet támadása egyre egysíkúbbá válik, és a szarkazmus szentimentalizmusba csap át. Több szálon, több országban éledezik az állatok öntudata. Nagyvárosokban és a szavannán, állatkertekben és cirkuszokban. Több különféle szereplő sorsát követjük, míg ezek szép lassan összeérnek. Változatos karakterek, az antropológia cifra tárháza: egy etológus, egy újságíró, egy szafarivezető, egy hírszerzési ügynök és egy állatorvosi patológus. A Zoo egy pár részes felvezető után tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a Madarak véget ér: az emberekre támadó állatok megfékezése lesz a cél. És valahogy ez az a pont, ahol elvész minden egyediség a szériából, s átfordul egy, a világ megmentését célul kitűző alkalmi különítmény küzdelmének történetébe a gyógyszeripari cég ellen, amely megfertőzte az élővilágot. És a közhelykavalkádon az állati elmék sem tudnak segíteni.
Egy oroszláncsorda szervezettebbnek és céltudatosabbnak tűnik, mint a széria írógárdája.
Magyar felirat: HunBauer
