Manapság a hajléktalanság szép lassan visszacsúszik az állami büntetést „kiérdemlő” élethelyzetek közé, ami életvitelszerű szabálysértővé teheti jelen blog szerzőinek nagy részét. Itt a lehetőség, hogy megtudjunk néhány érdekességet a korunk otthontalan bűnözői által megélt mindennapokról:
Hol alszik? Milyen az utca? Miért nem fagy meg? Tényleg kirabolják a szállón? Miből él? És miért nem megy dolgozni? Mit eszik? Többet iszik, mint én? Mire költ? És ha beteg? És mégis mi van a lakcímkártyáján?
Mindenhol és mindent visz a legújabb lemeze – csak épp a kritikusokat nem sikerült meggyőznie.
Azóta megjavították – tájékoztatott a szegedi Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ. Látlelet.
Négy éven át vezette az igazságügyi tárcát – róla is kiderülhet még bármi. Ha kell, még az is, aminek az ellenkezője sem igaz. És ha kell, ki is fog.
„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” – énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.
A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.
Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.
Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.
A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.
A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.
Amikor a 18. század második felében a barokk szerteágazó és szövevényes többszólamúsága helyett a világosabb struktúra és az érzelmesség jött divatba, Carl Philipp Emanuel híresebb volt az apjánál, akit ma a nagy Bachnak nevezünk.
