Ritkán cigizek, talán 3 havonta egy szálat, s most így magamban úgy rágyújtottam volna. Pénzem nem maradt, mert azt fiamnak adtam útiköltségre meg pici költőpénzre, éhes is voltam, így jobb híján csikkezni kezdtem.
Mikor egy csapat fiatal meglátta, hogy mit csinálok, az egyik megszánva adott egy fél doboz cigarettát. Hiába mondtam: nem dohányzok csak néha, s most is bánatba meg éhes vagyok, de ezt már ők meg se hallották, bementek a boltba. Én rágyújtottam, s hogy éhségemet csillapítsam, be-benéztem a kukák tetejére, de nemigen dobtak ki semmit az emberek. Egy járókelő meglátta, odajött s kezembe nyomott egy ezrest. Én örömömben sírva fakadtam, hogy már én se éhezek és mikor lenyugodtam, elhatároztam: kaja után elmegyek egy misére. Úgyis csak esténként imádkoztam, még templomban sose.
Így kerültem be egy misére, igazán mindegy volt, hova. Csak azt tudom, hogy a mise alatt is el-eleredtek a könnyeim, hisz az emberek többsége családosan jött, nekem meg a fiam is messze járt. A meglepetés akkor ért, mikor kiderült, hogy csomagocskát is kap mindenki. Én újból meghatódtam s elmormogtam egy imát. Mikor ezzel végeztem, akkor tűnt föl, hogy egy többgyermekes ember engem néz. És odajött, megszólított, mert látta rajtam, hogy magányos vagyok és bár szegényesen vagyok felöltözve, nem vagyok az a tipikus alkoholista. Beszédbe elegyedtünk, egy darabig elkísértem őket és meséltünk felváltva, hisz talán sose találkozunk többet és mindkettőnknek könnyebb lesz a lelke. Mikor elbúcsúztunk egymástól, kezembe nyomta a kapott kis csomagot. Én tiltakoztam, de azt mondta, hogy nekem nagyobb szükségem van rá, aztán már robogtak is le a mozgólépcsőn. Ott álltam könnyáztatott szemmel s kértem a jóistent vigyázzon e nemes családra. Lélekben könnyebben mentem végig az utcán, mert rájöttem: vannak még jó emberek.
