A rontás virágai – Oktatás

  • narancs.hu
  • 2014.04.05 09:04

Választás 2014

Az Orbán-kormány négy évét áttekintő szakpolitikai sorozatunk második része az oktatásról szól. A kormánynak sehol nem kellett annyi problémával és akkora ellenállással szembenéznie, mint itt.

Sokszor tűnt esetlegesnek, kapkodónak a kormányzati szakpolitika – ám a csapásirány jól kivehető. Az Orbán-kormány akár a saját választási ígéreteivel is szembemenve, brutális célratöréssel alapozta meg legfontosabb társadalmi szövetségeseinek és támogatóinak anyagi jólétét. Íme sorozatunk második, oktatáspolitikai része.

Add a gyerekek kezébe a zászlót!

A kultúrához hasonlóan látványos harci terep volt az oktatás: a második Orbán-kormánynak sehol nem kellett annyi problémával és akkora ellenállással szembenéznie, mint itt. Lényegében társadalmi egyeztetés és szakmai vita nélkül hajtottak végre alapvető változtatásokat egy olyan területen, amelyet a tanulók és az oktatók érdekében is célszerű körültekintően kezelni. Beszédes információ, hogy a legfontosabb oktatást érintő jogszabályokkal még a Fidesz első számú oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán, illetve az Országgyűlés oktatási bizottsága sem értett egyet. A ciklus vége felé adott nyilatkozataiból kitűnik, hogy az elért „eredményekkel” maga a miniszterelnök sem maradéktalanul elégedett, sajtóinformációk szerint a közoktatásért és felsőoktatásért felelős államtitkárát is könnyen lecserélheti április 6. után.

false

 

Fotó: MTI

A közoktatásban a jogszabályoknál is lényegesebb kiemelni a kereszténydemokrata Hoffmann Rózsa államtitkár szemléleti váltását, melynek értelmében a közneveléssé átkeresztelt közoktatásnak nemcsak, talán nem is elsősorban a tudástranszfer vagy a készségfejlesztés a feladata, hanem bizonyos értékek és világnézeti elemek átadása. Ezeket az értékeket természetesen Hoffmann és csapata határozza meg, és igen távol állnak a korábbi liberális oktatásirányítás szemléletétől. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a Fidesz–KDNP egyik első oktatási intézkedése az osztályozás és a buktatás lehetőségének visszaállítása volt az alsó tagozaton a „nem következmények nélküli ország” jelmondata jegyében.

A későbbi túlbuzgalom kétségkívül legkárosabb, nemcsak a szakirodalommal és a világtendenciákkal, de a józan ésszel is szembemenő következménye a tankötelezettségi korhatár 18-ról 16 évre leszállítása volt. A bizonyos társadalmi csoportok elhülyítését, a mobilitási csatornák elzárását célzó intézkedésnek tekinthetjük a szakiskolai képzési idő csökkentését és a közismereti tantárgyak 33 százalékban történő meghatározását is. E közismereti óraszámba egyébiránt már benne foglaltatik a mindennapos testnevelés is, amellyel nem csupán az a probléma, hogy a matek vagy a töri rovására megy, hanem az is, hogy az iskolák jelentős részében már a heti két-három testnevelésóra megszervezésére sem volt megfelelő infrastruktúra. Erre ombudsmani jelentés is próbálta felhívni a kormány figyelmét, kevés sikerrel.

Az értékközvetítés mellett a hoffmanni idea másik fundamentuma a centralizáció, helyesebben az államosítás erőltetése. 2013. január 1-jétől a korábbi önkormányzati iskolákat – már amelyiknek nem találtak gyorsan egy kézhez álló egyházat – a fenntartói szerepbe előléptetett állam vette át a Klebelsberg Intézményfenntartó Központon (Klik) keresztül. Számos jogkört elvontak az intézmények vezetőitől, valamint a szülői és diákszervezetektől, amit elvi ellenérzésünkön túl azért is fájlalhatunk, mert az állami fenntartás még csak hatékonynak sem nevezhető. A hatalmas és lassan mozgó bürokratikus apparátus számos nehézséget okozott helyben, a tanerő feltöltésétől kezdve az órák megszervezésén keresztül a kréta és a toalettpapír pótlásáig. Bár Hoffmann államtitkár és Marekné Pintér Aranka Klik-elnök minden adandó alkalommal sietnek megjegyezni, hogy a sikertörténetből szándékosan ragad ki egy-egy kevésbé lelkesítő momentumot a sajtó, a hírek szerint a Klik működését átvilágító miniszteri biztost sem tudták teljesen meggyőzni, így könnyen elképzelhető, hogy Orbánék győzelem esetén átgondolják az államosítás mikéntjét.

Az iskolák mellett a tantervek is a hoffmanni központosítás áldozatául estek, a Nemzeti alaptanterv, majd a 2013/2014-es tanévtől felmenő rendszerben bevezetett kerettantervek a korábbinál jóval kisebb, 10 százalékos módszertani szabadságot hagynak a pedagógusoknak. A tantervek tartalmi elemei közül főként a kötelezően választhatóvá tett hit- és erkölcstan, valamint az irodalmi kánonba emelt, a nácizmushoz és az antiszemitizmushoz megtévesztően hasonlatos elveket valló írók váltottak ki felzúdulást.

Egyentantervhez egyentankönyvek illenek – okoskodhattak az oktatási államtitkárságon, és ennek szellemében először a tankönyvterjesztés monopóliumát adták az állami könyvtárellátó kezébe, katasztrofális eredménnyel. Sok jót nem várhatunk a tankönyvkiadás államosításától sem, melyet némi hezitálás után az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet feltőkésítésével, valamint az évfolyamonként és tantárgyanként maximum két választható tankönyvet megengedő szabályozással oldott meg az Orbán-kormány. Ezen intézkedésekhez képest a gyerekek délutáni iskolában tartására való törekvés inkább értelmetlenségével tüntet, míg a kötelező óvodáztatás pozitív fejleménynek tekinthető, igaz – a férőhelyek hiánya miatt –, egyelőre nem sikerült bevezetni.

Hoffmann Rózsa a négy év alatt megszámlálhatatlan alkalommal beszélt a pedagógusok megbecsültségének növekedéséről, ám a 2013 szeptemberében végül megkapott – az ígértnél szerényebb – béremelésért sokat kellett fizetni a tanároknak. Egyrészt nőtt a kötelezően intézményben töltendő óraszám, így kevesebb az elismert túlóra is. Másrészt a pedagóguséletpálya-modell furcsa bevezetése miatt mindenkit az első kategóriába soroltak, amit a nyugdíj előtt állók érthető módon sérelmeznek. Az előrelépés rendszerét ráadásul nem is igazán dolgozta ki az államtitkárság, amit pedig ismerünk belőle, az sem ad okot feltétlen bizakodásra: a tanároknak hosszú portfóliót kell feltölteni, később – óralátogatásokkal – életbe lép a tanfelügyeleti rendszer. A legnagyobb gond mégis az, hogy minden évben a miniszter határozza meg, egyáltalán hány pedagógus vehet részt a minősítési eljárásban. Ha mindez nem lenne elég, a kormány létrehozta a Nemzeti Pedagógus Kart is, amely az egyelőre megszövegezésre váró etikai kódex alapján fegyelmezheti majd a magyar pedagógusokat.

Leépítés

A felsőoktatásban a ciklus első felét az ötletelés és a lopakodó forráskivonás jellemezte. Miközben Hoffmann Rózsa hivatalából sorra szivárogtak az intézmények összevonásáról, a Corvinus Egyetem megszüntetéséről szóló koncepciók, a kormány Nemzeti Közszolgálati Egyetem néven saját káderképzőt gründolt magának, a felsőoktatásra fordított költségvetési kiadások pedig 2013-ra a 2008-as reálérték közel felére estek vissza. A korábban a tandíj ádáz ellenségének mutatkozó miniszterelnök „önfenntartó felsőoktatásról” kezdett beszélni, a felsőoktatás-politika prominensei pedig egyre gyakrabban emlegették a hallgatói szerződést: azt az elképzelést, melynek értelmében az állami támogatással diplomát szerzőket végzésük után meghatározott ideig hazai munkavállalásra köteleznék.

A 2011-ben elfogadott felsőoktatási törvény jelentősen csökkentette az intézmények autonómiáját, megengedte az oktatásért felelős miniszternek, hogy felülírja a rektorválasztó szenátusok döntését. Ezzel a lehetőséggel Balog Zoltán miniszter a Debreceni Egyetem, a Miskolci Egyetem és a Kecskeméti Főiskola esetében élt is. A törvény megszüntette a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) garantált költségvetési támogatását és tagjainak függetlenségét is, ezért 2014 elején az európai felsőoktatási akkreditációs szervezet felfüggesztette a MAB tagságát. A hallgatói szerződést 2012-ben kormányrendelettel kívánta bevezetni a humán tárca, ám az Alkotmánybíróság ezt formai okokra hivatkozva meghiúsította. Ezután már biztosra mentek: először az alaptörvénybe írták bele a szerződés lehetőségét, és csak utána módosították a felsőoktatási törvényt. A szerződés első változata a képzést követő húsz évben a képzési idő kétszeresének megfelelő hazai munkaviszonyt írt elő, ezt az időtartamot a kormány a hallgatói tiltakozások hatására végül a felére csökkentette.

Az államilag támogatott keretszámokat először a 2012/2013-as tanévben csökkentették drasztikusan, az előző évhez képest mintegy 20 ezerrel, igaz, 15 ezer úgynevezett részösztöndíjas helyet is meghirdettek. Már ekkor feltűnően kevés diák tanulmányait támogatta a kormány a jogi és közgazdasági szakokon. A 2013/2014-es tanévre még brutálisabb visszavágást irányzott elő a minisztérium, a kormány által is jóváhagyott tervek szerint csupán 10 500-an tanulhattak volna ingyenes alapképzésen. Ettől a hallgatói tiltakozásokat látva visszatáncolt a kormány, és a gordiuszi csomót a keretszámok eltörlésével vágta át. Helyettük immár minimális ponthatárt húz meg a miniszter; 16 jogi, közgazdasági és társadalomtudományi képzésen ez a ponthatár a tavalyi és az idei felvételi eljárásban is igen magas volt. A felsőoktatásban uralkodó káosz legszomorúbb következménye, hogy jelentősen visszaesett a jelentkezők száma: míg 2011-ben 140 ezren, 2013-ban mindössze 95 ezren próbálkoztak. Az idei adatokat – vélhetően a közelgő választások miatt – még nem közölte a kormány vagy az Oktatási Hivatal.

Azt az igazságtalanságot, hogy míg az államilag támogatott hallgatók semmit nem fizetnek a képzésükért, az önköltségesek pedig az egészet maguk finanszírozzák, a kormány az alacsony kamatú, kizárólag önköltségre fordítható Diákhitel 2-vel igyekezett kezelni, a szakértők szerint kevés sikerrel. A Hoffmann Rózsától a felsőoktatási területet tavaly átvevő Klinghammer István hallgatói és rektori képviselőkkel normatív finanszírozási tervet dolgozott ki, az intézményeket különböző kategóriákba sorolta volna, és bevezette volna a kancellári pozíciót. A koncepciót az Orbán-kormány végül tárgyalás nélkül söpörte le az asztalról.

Online sorozatunk a Magyar Narancs e heti számában megjelent áttekintés részleteit közli szombaton és vasárnap, a különleges helyzetre való tekintettel már a nyomtatott megjelenés után pár nappal. Az elmúlt négy évet áttekintő fejezetek szerzői: Ballai József, Horváth Marcella, Tamás Gábor, Teczár Szilárd és Urfi Péter. A kultúrpolitikai mérleg már elérhető itt, és mindjárt jön az új adórendszer elemzése.

Neked ajánljuk