Az LMP a zombikban, az MSZP a megváltóban, a Momentum a kapucniban bízik

  • - palosm -
  • 2018. március 28.

Választás 2018

Rejtett obszessziókra derült fény.

Szél zombiként támolyog, Karácsony leteszi a tollat, a Momentum kapucniviselésre buzdít, a Jobbik mese helyett politikával tömi a kisgyerekek fejét, és még nem beszéltünk Hollik Istvánról, a fővárosi nevezetességek és légi felvételek nagy rajongójáról. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztük közelebbről a különböző politikai alakulatok legkönnyebben elérhető kampányfilmjeit, és nem csalódtunk: eredeti ötletekkel nem találkoztunk, de kiderült egy-két érdekesség, rejtett vonzalom, palástolt obszesszió. Kezdjük is mindjárt az LMP élőhalott-inváziójával!

Az LMP alig félperces „Most mi jövünk!” videója nyilvánvalóan valamiféle posztapokaliptikus horrorvízióba kalauzol minket: Budapest lakossága már rég kihalt, a házak omladoznak, az autókból minden bizonnyal már fegyvereket eszkábáltak egy globális nukleáris katasztrófa hordákba rendeződött túlélői. Négy éve esik a havas eső, az ég színét már elfelejtették azok, akik még embernek vallják magukat a hordák egyre durvább, maradék erőforrásokért zajló háborújában.

De ahol van remény, ott van egy vezér is. A távolban egy fekete árny téblábol, mozgásából ítélve két hete nem evett. Vadászni indul. Emberre.

false

Előmásznak a követői, az egész alakulat. Túlélésük titka az, hogy mindannyian fekete vagy szürke kabátot viselnek, így tökéletesen beleolvadnak a szennyezett köd közegébe. Most ők jönnek, az arctalan horda elveszi, ami az övé.

A brutális felütés után a film poénja súlytalan: a távolba néző, elszánt arc, és a javaslat arra, hogy vegyük kezünkbe a sorsunkat. Azzal, hogy csatlakozunk egy tucat hóban tébláboló emberhez? Ezen a ponton már hatalmas csalódás, hogy Szél Bernadett az utolsó másodpercekben nem bődül el mutálódott oroszlánként.

Vagy legalább kapna elő egy lefűrészelt csövű puskát!

Az utca, az országút, az aluljáró a fő színtere a Momentum kampányfilmjének is, de a fiatalos lendülettel azonosított párt közhelyszámba menő szuperlassítás helyett felgyorsítja a tempót: öt másodpercére több jó kép és dinamikus vágás jut, mint a többi kampányfilmére összesen. Mintha a Trainspotting híres monológját hallanánk (Choose life), csak ellentétes előjellel: kelj hajnalban, dolgozz látástól vakulásig, aztán kérdezz ki embereket, hogy vannak, jegyzetelj, sürögj-forogj, és a jól megérdemelt szieszta helyett lengesd meg a magyar zászlót a Szabadság hídon! Érdekes ez a konformista lázadás koncepció, főleg úgy, hogy a szpot szépelgő, kilúgozott, végletekig átesztétizált világát bármelyik telekommunikációs mamutcég is megirigyelhetné.

Maximumon pörög a klipesztétika, minden iszonyatosan divatos, színes és lendületes, itt jelentős erőket mozgósítottak arra, hogy lebontsák a politika szó hagyományos jelentését: az a kép, amikor Fekete-Győr András egy pulpitusnál beszél, szinte ki is lóg a klipből. Nagy előnye a narrációnak, hogy nem politikus beszél, és nem politikáról. Az önkéntes aktivizmus, önálló cselekvés hangsúlyozását ráadásul ügyesen hitelesítik a NOlimipia-kampánnyal. Adódik viszont egy fontos kérdés: minek kell ehhez ennyi kapucni?

Meg még egy: ez az életérzés-orgia politikai állításnak nem kevés egy csöppet?

Az MSZP–P Karácsony vallomására húzta fel a „Legyen Karácsony!” (sic!) fantázianevű alkotását. A nyírségi kis faluból származó „srác” a határidőnaplójában aláhúzza a „sok mindenen kell változtatni” mondatot, megigazítja az ingnyakát: a megváltó megszületett! Nyugodt, hűvös, semleges irodai környezet hangsúlyozza (túl) a szakértelmet és bölcsességet, amit a vallomás személyessége ellenpontoz, pontosabban ellenpontozna, ha Karácsony mondatai valahogy nem esnének szét útközben.

Figyelemre méltó, hogy a film az MSZP-t is a megváltoztatandó dolgok közé sorolja: Karácsony dolgos irodai magányából csatlakozik a pártvezetéshez, igaz, lassított felvételben kényszerül felemelkedni, mintegy felúszni a felhők szélén önelégülten ácsorgó négyes fogathoz. Hatalmas mosolyok villannak, Kunhalmi és Karácsony külön összenevet,

de sajnos azt nem kötik az orrunkra, min mulatnak.

false

Aztán a lehető legrosszabb következik: egy pártrendezvény, ahol a nyírségi Jézus bejelenti, itt van, sőt, készen áll. De miért is bizonygatja ilyen nagy hévvel és ökölbe szorított kézzel, hogy készen áll, ha ez nem evidencia? Közönségéről sem süt az elszántság: a „Változtassuk meg Magyarországot!” mondatra rávágják a pártrendezvény kókadozó közönségét, a sorok között egy-két aktivista rázza csak a hosszúkás kampánylufit.

Ugyanezen a vallomásos vonalon támad Hollik István, Budapest 1-es számú választókerületének fideszes jelöltje – itt jegyezzük meg, hogy a Fidesznek vagy Orbánnak per pillanat nincs olyan kampányfilmje, amit ebbe a válogatásba betehetnénk, és az is kérdés, Holliknak vajon miért van.

De ha már van, akkor kárpótol mindenért, ugyanis a közel másfél perces kisfilmbe több budapesti nevezetességet zsúfolt bele, mint egy túlárazott „Budapest csak rád vár” című turisztikai propagandaanyagba. Parlament, vár, Szabadság-szobor, Duna-part, Ferenciek tere, és ez még csak az első 20 másodperc!

Ehhez képes a kormánypolitikusi lét mindennapjai ordítóan unalmasak és jellegtelenek, hiába próbálták a lehető leglátványosabban tálalni őket: koszorúzás, kézfogás, koccintás, beszédek, egyeztetés Novák Katalinnal, bólogatás Orbán Viktornak, Fradi-meccs a ferencvárosi polgármesterrel. Így mulatnak az ifjú kereszténydemokraták! A szimpátiafaktort Hollik családjával és az apaság emlegetésével járatják csúcsra, de

az egész valahogy személytelenebb, mint egy Carlsberg-szpot a Bajnokok Ligája-döntő szünetében.

false

Mondjuk a film szubtextuális elemzéséből legalább kiderül Hollik rejtett vonzalma az óriáskerekek iránt. Például az egyik képen a háttérben egy minimum egy kilométer magas példány látható.

A Jobbik filmje egészen más műfaj az eddigiekhez képest, bár hasonlóan a jövőbe kalauzol, mint az LMP apokalipszisvíziója. A Jobbik Magyarországában 2024-re minden vakítóan fehér és IKEA-kompatibilis, de hamar kiderül, hogy ezek a bársonyos színek csak a pokol kulisszái: valójában ez egy olyan világ, ahol kilencéves forma gyerekek saját iPadjükön egyedül nézegetik Magyarország korábbi miniszterelnökeinek és gázszerelőinek fotóit, ahelyett, hogy mondjuk a Pom-pom meséivel vagy A Pál utcai fiúkkal ismerkednének. És erre a jóságos, kaporszakállú nagypapa

nem azt mondja, hogy sipirc a játszótérre, hanem azt, hogy Feri bácsi sokat hazudott,

Viktor bácsi meg elvett mindent. Cukiskodás ennyire ijesztő még soha nem volt a kampányfilmek nem túl izgalmas történetében.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.