Vélemény

Gyermekkori emlékeim között kapirgálva sejlik fel előttem (vagy bennem), valamikor az ötvenes évek derekáról, egy moziplakát.

Magukat "fiatal demokrataként" meghatározó gimnazisták blokád alá vették a Parlament bejáratait hétfőn, hogy így tiltakozzanak az "Alaptörvény" legújabb módosítása ellen, amelyről aznap szavazott az Országgyűlés. Az élőlánc miatt a képviselők csak gyalog tudták megközelíteni a Parlamentet. Miután a diákok nem tettek eleget a rendőrök felszólításának és nem hagyták el a helyszínt, előállították és elvitték őket.

Egészen bizonyos, hogy a "történelmi" jelző inflációja nem fenyegeti azt az eseményt, amely 2013. február 11-én következett be a Vatikánban. Ekkor olvasta fel XVI. Benedek pápa - a katolikus egyház bíborosainak jelenlétében, egy rutinszerűen megtartott, eredeti célja szerint szentté avatási kérdésekkel foglalkozó összejövetelen - latinul megírt nyilatkozatát, amelyben bejelentette, hogy lemond hivataláról.

Ha hinni lehet a magyar társadalom forradalmi átalakulását hirdető kormányzati kommunikációnak, akkor közel három éve ezt építjük. Önök észrevettek vagy éreznek ebből már valamit? Egyáltalán, mi is az, amit éreznünk kellene, mit jelent pontosan a munkaalapú gazdaság?

Józan okoskodással is belátható, s a politikatudomány sem mond mást, mint hogy a szavazók tömegének viselkedésére adott egytényezős magyarázatok csak korlátozott érvényűek. Amikor döntünk egy kormány, egy párt vagy pártvezér mellett vagy ellen, a rezsitől a tandíjig, a zászlótól a világnézetig, a nagypapa háborús élményeitől a személyes részvételből kinövő lojalitásig rengeteg indítóokot veszünk figyelembe, persze nem föltétlenül apránként mérlegelve.

"Egyszer talán L. Simon László is megelégeli, hogy nagyjából hetente mossa föl vele a budi kövét a saját kormánya" - írtuk e hasábokon decemberben, az elfeketült művészeti közéletről szólván.

Készült a hét elején három fotó, ki kéne mindet tenni a határállomásokon. Mindegyiken, akár Ausztria, akár Ukrajna felé, közvetlenül a Magyarország tábla mellé, tán az lenne a legbeszédesebb, ha az Európai Unió felségjelét ragasztanánk le velük. Ki itt belépsz, jól vésd az eszedbe ezeket... amúgy a jóisten hozott!

Tavalyelőtt októberben, azaz akkor, amikor már készülődött a felsőoktatáson azóta végigsöprő vihar, e lapban bemutattam és cáfoltam a radikális pusztítást részben megalapozó négy téveszmét (Vödör a fejre, Magyar Narancs, 2011. október 20.). Ezek a következők voltak. 1. "Túl sok a diplomás." 2. "A tömeges felsőoktatás szükségképpen a minőség hanyatlásával jár." 3. "Az állam csak azt a képzést támogassa, amire a piac is igényt tart." 4. "A hallgatói létszám alapú finanszírozás rossz ösztönzőket gerjeszt."

Nem Áder és nem a Fidesz felelőssége, hanem az ellenzék saját impotenciája az oka annak, hogy az állampolgárok általuk történő alkotmányvédelme 2010 után sem létezik. Holott az ellenzék a mentelmi jog révén jóval nagyobb védelemben részesül, mint akiknek a szavazataira hajt.

Olyan sincs, hogy nekünk nem tetszik, amit Orbán művel a jogállammal és az alkotmányossággal, ám Pontának a közel hasonlót nemcsak elnézzük, de keblünkre ölelve díszvendégként ünnepeljük!

A holokauszt és az előremutató emlékezés.

Az elmúlt hónapokban mind erőteljesebbé vált a nyílt elégedetlenség a sportszférába, különösen a labdarúgásba áramló állami, önkormányzati támogatások miatt. Nincs evvel baj, hiszen sokan sokféleképpen gondolhatjuk el adóink ésszerű és hasznos felhasználását. Ám a sportágazat szembeállítása más társadalmi területekkel mégis elgondolkodtató: különösen a kultúra és a sport egymás ellen fordítását értem nehezen, még ha az indulatokra látok is magyarázatot.

Az Alkotmánybíróság (AB) móresre tanítása visszatérő elképzelés a legújabb kori magyar alkotmányozás fénylő égboltján. A legfrissebb kormányzati felvetés, miszerint az Alaptörvény módosításával kell megtiltani az AB-nek, hogy korábbi gyakorlatához tartsa magát, kétségkívül organikusan illeszkedik a közelmúlt magyar alkotmányozási gyakorlatába.

A Kremlnek mindig is egyértelmű véleménye volt Orbán Viktorról és a Fideszről: nem vette annyira komolyan, mint a lengyel Kaczynski fivéreket és pártjukat, a PiS-t vagy a román elnököt, Traian Basescut. Inkább ignorálta a magyar politikai jobboldalt, s ezzel Magyarország lekerült az orosz politika térképéről.