Vélemény

Nincs új a nap alatt. Körforgásban van minden: amiről azt hittük, hogy már a letűnt világ része, hirtelen fölbukkan, s újra helyet kér magának. A kamatplafontól 1989-ben vettünk fájó búcsút, de 2007-től időről időre megint napirendre került a bevezetése. Most éppen Orbán Viktor vetette föl "országvédelmi tervének" parlamenti expozéjában, rögtön az uzsorások elleni hajtóvadászat meghirdetését követően, hogy 30 százalékban korlátoznák a teljes hiteldíj mutatóját, a THM-et. Mintha csak összefüggne a kettő. Mintha a pénzügyi szolgáltatók eddig is szabályozott módon számított, bár esetenként valóban indokolatlanul magas hiteldíjai azonosak lennének az eddig is illegalitásban működő uzsorások horribilis kamataival.

Kiút vagy egérút Magyar Narancs, 2011. szeptember 8. Mit ír Bajnai Zsolt? "Most jutottam el arra a pontra, hogy azt mondom, felejtsük el az egész MÚOSZ-t, nincs értelme! Citálhatnám még az etikai bizottság döntéseit, de nem teszem, mert nem nevezhető független szervezetnek az, amelynek az elnöke egyben a legatyásodott szövetség egyik portása.

Az elmúlt hetekben előbb a Magyar Narancs, majd az Élet és Irodalom hasábjain vita folyt arról, miként volnának reparálhatók a sérülések és csonkulások, amelyeket az alkotmányosság és a demokratikus jogrendszer egésze a mai kormánypártok egyéves országlása során elszenvedett. Én e pillanatban egyetlen pártot sem látok, amely alkalmas és érdemes volna, hogy ringbe szálljon e célokért, vagy amelynek a Fidesz, ha mégoly sok hibát követne is el, megnyerhetné a választást. Rossz hír ez azoknak, akik látják, hogy Magyarország ma nem jogállam.

"Előírhattak volna imazsámolyokat és szárnyas oltárt is - Orbán Viktor képéről már nem is beszélve" - írtuk egyik hónap eleji Facebook-bejegyzésünkben az Alkotmány - minden önkormányzatnál felállítandó - Asztaláról. Megbántuk. Nem kellett volna.

Ha már háborút vívunk a bankok ellen, vessünk egy pillantást a hadszíntér állására. A miniszterelnökünk vezette roham levágta őket mondjuk összesen 200 milliárdra - ez lehet, végül több lesz, lehet, kevesebb. De mondjuk a nagybankok, például a két osztrák, az Erste meg a Raiffeisen, fizessenek per kopf 35-40 milliárdot: mértékadó becslések szerint ennyit bukhatnak a 180-as svájcifrank-árfolyamnál rögzített előtörlesztésen. Hadvezérünk helyesen látja azt, hogy ennyit ők, illetve az anyabankjaik biztosan ki fognak fizetni, egyrészt mert van pénzük, másrészt meg ép ésszel nemigen tudnak mást csinálni. Ha van, tegyük azt, egyenként 200 milliárd forint kihelyezett hitelük Magyarországon, amit a következő 5, 10, 15 évben kéne visszakapniuk, nemigen tudnak lelépni innét. Még eladhatnák valakinek az egész boltot (az oroszok úgyis most vették meg a szintén osztrák Volksbankot) - de eladják mondjuk a 200 milliárd feléért. Többért aligha: ki az a hülye, aki Orbán országában komolyabb összeget költ bármi olyasmire, ami két hétnél később hozná vissza az árát (és nem L-lel kezdődik a kereszt- és S-sel a vezetékneve)? Máris 100 bukóban vannak. Ennél kevesebb a 40: tehát a bankok maradnak. Orbánnak igaza volt, amikor a hajdúszoboszlói agyviharon avval érvelt, hogy a bankok úgyis maradnak.

A Ságod-Pernyéspuszta mérkőzésen történt.

Az országvédelmi intézkedések sorában - egyébként joggal - nem kapott túl sok figyelmet a luxusáfa bevezetésének ötlete. Az új adókulcs valódi jelentősége kicsi (jó eséllyel konkrétan nulla), de a gazdaságpolitikának ez a szakócát idéző eszköze mégis megragadhatja a szakpolitikai eszközök esztétikája és kormányunk gondolkodásmódja iránt érdeklődő figyelmünket.

Kiút vagy egérút Magyar Narancs, 2011. szeptember 8. Tisztelt Főszerkesztő Úr! Kérem, hogy a Magyar Narancs e heti számában a következőket hozza nyilvánosságra: A Magyar Narancs 2011.

"Ha valamitől megijed az ember, azt a legokosabb megmérni." Daniel Kehlmann: A világ fölmérése A nemzeti és etnikai kisebbségek összeírását az októberi népszámláláson Kállai Ernő és Jóri András ombudsmanok vetették fel úgy két éve Az etnikai adatok kezeléséről szóló vizsgálat megállapításairól című jelentésükben, mely ötlet érthető módon lobbantotta lángra a szűkebb-tágabb szakmai közvélemény képzeletét. (Lapunkban a két ombudsman elképzelését Örkény Antal és Vári István bírálták, lásd: De ki vagyok én?, Magyar Narancs, 2009. december 10.)

Az elhúzódó euróválság kezelésére az elmúlt hetekben számos javaslat született. A francia államfő a tagállamok költségvetési fegyelmét biztosító tagállami alkotmánymódosításokban látná az euró stabilitását és jövőjét, míg a holland miniszterelnök és a pénzügyminiszter, Mark Rutte és Jan Kees de Jager a Financial Timesban minap megjelent cikkében az Európai Bizottságnak adna nagyobb mozgásteret: közösségi felügyeletet hoznának létre a tagállami költségvetések ellenőrzésére, végső esetben pedig kizárnák az eurózónából a közös pénz fenntartásához szükséges előírások megszegőit.

Lehet persze, hogy még nem tudunk mindent, hisz csak azt tudjuk, amit az ügyészség a parlament mentelmi bizottságának elárult, és talán nem árult el mindent.

A magyar oktatáspolitika egy kudarctörténet - mondta Lázár János a Fidesz-KDNP Hajdúszoboszlóra kihelyezett frakcióülése utáni sajtótájékoztatón. Azt persze elfelejtette hozzátenni, hogy "nézzenek csak ránk" (már ha igazolva akarják látni a fenti állítást; Szijjártó Péter állt épp mellette). Csak sajnos most nem lehet egy tréfával elintézni ezt a dolgot. Lázár ugyanis nem kevesebbet jelentett be, mint az oktatás és az egészségügy államosítását (utóbbiról lapunk beltestében részletesen is szólunk).

"...csak az ész, az tudja a drót feszülését" "Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt. De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni,

Magyar Narancs, 2011. július 21. Magyarország hosszú és keserves úton jutott el a viszonylagos szabadságig.