Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.
Egy szép napon (egy ilyen nap csak szép lehet) boldog MTK-szurkolók jelentek meg a Hidegkuti Stadionnál, hol máshol. Nem azért voltak boldogok, mert megnyerték a bajnokságot és feljutottak, ismét, az első osztályba (bár, ahogy a Népsport oly találóan megfogalmazta, már csak karnyújtásnyira a bajnoki cím), hanem azért, mert találkozhatnak újra.
Szintet lépett a Fidesz Ukrajna ügyében: annak érdekében, hogy Európára veszélyes állatokként mutassák be őket, már a nyílt hazudozás is belefér. A közös hazugságban élés sajnos általában tragédiához vezet.
Hiába védette le Mészáros Lőrinc a „Gondolom, nem gyalog” megjegyzését, az ország egyik legutáltabb emberének száját elhagyó mondat nem alkalmas arra, ami a szlogenek feladata.
A közlekedési miniszer belelépett a csapdába, amit 15 évig sikeresen került el a NER: nyilvánosság előtt vett a nyakába felelősséget, vált ezáltal számokérhetővé. Ez akkor is veszélyes lehet, ha valaki jól végzi a munkáját, a magyar kormányban pedig kész öngyilkosság.
A Fidesz épp megpróbál egy felszabadító erejű felvonulásból esztétikai kérdést csinálni, maga mögé állítva a maga képzelte többségét. A baj az, hogy a szolidaritás érzése eleve nem a többségről szól, hanem például azokról, akik egy évben egyszer mernek ennyire láthatóak lenni.
