Vélemény

Az alábbi esszében csupán a nyelvi udvariasságról lesz szó, mivel a kézcsók, a meghajlás és a kabát felsegítésének izgalmas témájáról nincs mondandóm, hacsak nem az, hogy a viselkedés és a nyelv udvariassága aligha függetlenek egymástól.

Szorítok a tanároknak, és remélem, hogy lesz erejük kitartani. Másfelől már tudom, hogy vannak, akiknek a problémáját nem oldja meg a megnyomorító szabályhalmaz visszavonása.

A tavaly indult új fideszes pártlap, a Magyar Idők kulturális rovatvezetője, Orbán János Dénes (OJD) a minap a kormányzati kultúrpolitika tényezője lett: egyik napról a másikra 150 millió forintnyi közpénz irodalmi célú elköltését bízta rá a kormány. (Hogy ez hogyan fog zajlani, arról még lesz szó.)

Magyarországon nincs új Kádár-korszak egy nagyon lényeges szempontból: a munkához jutás és a létbiztonság tekintetében. Márpedig ma ez foglalkoztatja a legtöbb honfitársunkat.

Az esélyegyenlőség a rendszeralkotók számára azonos a széklábak gyártásával, azonos méretben, színben és formában.

Mi történne, ha civil és/vagy társadalmi mozgalmak veszélyeztetnék Orbánék hatalmon maradását? És ha a Jobbik? Vagy egy demokratikus ellenzéki erő?

Szüljünk gyerekeket, akik majd nem mehetnek egyetemre? Akikről már most tudjuk, hogy csak külföldön fognak eleget keresni?

Nyomtatott kiadásunk két hete az esszé rövidített változatát tette közzé, most itt a vágatlan dolgozat. Keményebb, izgalmasabb, jobban fáj.

Miközben a rendszer patológiai vonásai csak súlyosbodtak, soha 2010 óta Orbán még nem állt ilyen jól. A szerk. beletekint az előttünk álló évbe.

Budapest kész megragadni a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által teremtett esélyt a 2024-es ötkarikás játékok rendezésére, és az erre pályázó Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) mögött széles a nemzeti összefogás.

Hogy milyen pártalelnök volt Pokorni Zoltán, arról ugyan lehetnek elképzeléseink, de inkább nem idézzük fel őket, hiszen a működésével kapcsolatos információk többsége még a maga idejében is csak a közvetlenül érintettek körében bírhatott némi jelentőséggel (bár efelől is vannak kétségeink). Mégis ebből a semmilyen alelnökségből mára valami érdekessé vált: Pokorni figurája. A halk szavú, ám nehéz életű tanárember, aki legalább egy gondosan kiválasztott szemüvegkeret erejéig képes volt gondolkodásra utaló tüneteket produkálni.

Minden ellenkező állítással és feltételezett királyi dekrétummal szemben boszorkányok pedig igenis vannak, de ha mégsem lennének, ki lehet találni őket, és az pont olyan, mintha lennének. Évtizedekre visszamenőleg se lehet erre meggyőzőbb és lehangolóbb bizonyítékot találni, mint a menekültek miatti tömeghisztéria hazánkban.

Szűken vett kormányzati szempontból 2015. szinte a teljes eseménytelenség jegyé­ben telt. A menekültügyi törvénymódosításokhoz hasonló látszatintézkedések és a devizaalapú lakossági kölcsönökkel kapcsolatos jogi viták elvarrása sem feledtetheti azt, hogy nehéz felidézni bármi olyan kormányzati cselekvést, amire néhány év távlatából is az ország sorsát érdemben alakító változtatásként emlékezhetünk majd. Politikailag viszont igencsak mozgalmas hónapok állnak a miniszterelnök és a pártja mögött.