Nem érdektelen tehát, hogyan gondolkozik a Kolozsvárról elszármazott szépíró, költő, kritikus, irodalomtörténész, lapszerkesztő a hatalom és a művészetek viszonyáról. Már csak azért sem, mert az elmúlt két évben felé áramló pénzek, díjak és pozíciók egyértelműen jelzik, hogy pontosan ezt a mentalitást várja el és hálálja meg a kormány.
A ’90-es évek második felében az OJD vezényletével kibontakozó új erdélyi irodalom, az Előretolt Helyőrség köre nagy feltűnést keltett az irodalomkritikusok körében, akik mindig is OJD-t tartották közege legeredetibb alkotójának. Sokan máig erre a fenegyerekre emlékeznek, ha a nevét hallják. Ezen az sem változtat, hogy a jelenből visszatekintve úgy tűnik, az esztétikailag és szervezetileg is összetartó alkotók inkább jelenségként voltak érdekesek, önmagukban és máig érvényes, igazán nagy műveket nem tart számon tőlük a kritika. Erről éppenséggel lehetne vitatkozni, de most csak az számít, hogy OJD komoly sikereket tudhatott maga mögött, amikor 2002 után lényegében tíz évre felfüggesztette szépírói tevékenységét, és kiadóként, szervezőként, valamint tehetséges kocsmatulajdonosként dolgozott tovább. Mindezzel arra próbálok rámutatni, hogy önállóan is tudott érvényesülni az élet több területén, tehát látszólag semmi szüksége nem volt mindarra, ami a kétezres években bekövetkezett.
Költőnk az új évezredet egy Méhes György-monográfiával kezdte (Bizalmas jelentés egy életműről, 2001), amelynek legfőbb értelme, hogy alkalmat adott Radnóti Sándornak a „megélhetési monográfus” kifejezés megalkotására. Természetesen nem tudhatjuk, ki, mennyit és milyen formában fizetett OJD-nek honoráriumként, de sokakban keltett gyanút, hogy a korábban legfeljebb rövidke kritikákat közlő, az irodalomtörténet-írás iránt semmi affinitást nem mutató költő miért gondolta úgy hirtelen, hogy 250 oldalnyi hozsannát kell publikálnia a 85 éves „nagy erdélyi mesélőről”, akivel a kritika korábban alig foglalkozott. Ráadásul pont akkor, amikor Méhes fia, a Vegyépszer-vezér Nagy Elek intenzív kampányba kezdett édesapja irodalmi érdemeinek elismeréséért. Talán már nem mindenki emlékszik az első Orbán-kormány Simicskájára, a leggazdagabb magyarok listáján sokáig előkelő helyen feszítő oligarchára – Nagy Elek addigra már százmilliárdos állami sztrádaépítések körül forgolódott, vagyis inkább azok forgolódtak körülötte. Nem csoda, hogy parlamenti balhé lett belőle, amikor a monográfiával és az óriásplakátokkal megtámogatott életműsorozat beindulásával nagyjából egy időben kelt, később nyilvánosságra került levélben Nagy Elek azzal fordult egyenesen a miniszterelnökhöz, hogy miután Méhes már kapott egy fénylő érdemrendet a kormánytól, még egy Kossuth-díjat is adjon már Orbán a papának. Ez 2002-ben meg is történt. „Hogy kellett-e Lexi bácsinak, ennek a bájos vén kujonnak és megélhetési vérdilettánsnak Kossuth-díjat adni, nem tudom; elvégre sok rossz író és sok protekciós kapta meg már a díjat (egész szocialista brigádokról nem is beszélve)” – írta akkor Tamás Gáspár Miklós az ÉS-ben. De Méhes díjánál érdekesebb, hogy OJD úgy gondolta, neki ez a biznisz megéri. Ami sokat elmond arról az irodalmi közegről, amelyben szocializálódott – és itt nem csak a kolozsvári éjszakák lírai legényeire gondolok. „Tudatában vagyok, hogy ezen írásművel kiteszem magam annak is, hogy a szakma akár filológusi felületességgel fog vádolni” – írja könyvében indokolt félelemmel, de azzal talán nem számolt, hogy innentől olyan emberként jelenik meg a nyilvánosság előtt, aki pénzért bármire képes, beleértve ebbe fideszes oligarchák megrendeléseinek teljesítését.
| ||
„Kapcsolati tőkével rendelkező személyiség”
„Őszintén szólva én nem szeretek verset értelmezni” – írja az egyszeri monográfus, de láthatóan hajlandó megerőltetni magát, ha a helyzet úgy kívánja. Ezt a kijelentését például abból a tavaly márciusban megjelent „esszéjéből” vettük, amely Böszörményi Zoltán, a monacói milliomos költészetét és emberi nagyságát méltatja. A molekuláris költészet – avagy a magyar poéta esete a talján atomfizikussal című írás, mit ad isten, éppen azon az Irodalmi Jelen Online-on jelent meg, amelynek Böszörményi a főszerkesztője. A kolozsvári irodalom mecénásának költői értékei között hangsúlyosan említi szerzőnk, hogy üzleti sikerei „Zrínyi Miklós után a második helyre röpítik poétánkat a módos magyar literátorok toplistáján”.
A pénz és a hatalom dicsőítése azonban egy másik, szintén az Irodalmi Jelenen megjelent nyílt levelében ér el beláthatatlan magasságokba (a lap főmunkatársa Szőcs Géza, „örökös munkatársa” a 2007-ben elhunyt Méhes György). A levélváltást OJD abból az alkalomból kezdeményezte, hogy elégedetlen volt a korábban hat évig az ő irányítása alatt álló Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) új vezetésével. A szervezet belügyeivel és a vitás felek személyeskedő vádjaival azért sem foglalkozunk, hogy minden figyelmünket arra a kristálytiszta szervilizmusra fordíthassuk, amely láttán talán még az MMA közgyűlése is kínosan feszengene.
OJD ugyanis lefegyverzően nyíltan beszél arról, hogy az irodalmi szervezetek támogatása nem szakmai szempontok szerint alakul, hanem politikai funkcionáriusok személyes jóindulatától függ, és ezért az íróknak az ő kedvüket kell keresniük. És ez jól is van így! Sőt! OJD nem ez ellen a rendszer ellen emel szót, hanem azon van felháborodva, hogy az E-MIL új vezetése nem hajlandó vagy csak részlegesen hajlandó elfogadni ezt a gyakorlatot, vagyis meghajolni a hatalmasok előtt. Konkrétan arról az esetről van szó, amikor OJD legfőbb mentora, Szőcs Géza államtitkárként két egymást követő évben megváltoztatta a József Attila-díjasok névsorát, önkényesen lecserélve az egész írótársadalmat lefedő szervezetek jelöltjeit a saját kedvenceire. Ez ellen példátlanul széles összefogással tiltakozott minden irodalmi szervezet, beleértve a nyíltan Fidesz-közeli Írószövetséget is. (Egyedül a PEN Club maradt néma, de ez kevéssé meglepő, hiszen az elnökét Szőcs Gézának hívják.) A nyolc protestáló írószervezet között ott volt az E-MIL is, amelynek jelöltjét Szőcs Géza 2012-ben szintén a kukába dobta, és helyette a mértékadó kritika által szóra sem méltatott Böszörményi Zoltánnak adott József Attila-díjat. OJD szerint az E-MIL állásfoglalása hatalmas hiba volt. „Ezzel az akcióval sikerült elveszíteni Szőcs Gézát és a másik érintettet, Böszörményi Zoltánt, vagyis egy mecénást, aki sokat támogatta a szervezetet, és akire a nehéz pillanatokban is lehetett számítani. És nem utolsósorban Nagy Eleket, Szőcs Géza jó barátját, akit Géza hozott a köreinkbe, és aki a másik mecénása volt a szervezetnek, a pénz és a díjak mellett kezdettől fogva decens irodát is biztosított az E-MIL-nek.” A szervezet hálátlanul viselkedett OJD szerint, hiszen „Szőcs Géza mindenkor rendelkezésünkre bocsátotta jelentős kapcsolati tőkéjét, államtitkárként a miniszteri keretből csinos támogatáshoz is juttatott”. Meg különben is, „totál hülyeség nekirontani egy olyan kapcsolati tőkével rendelkező személyiségnek, mint ő”.
A két évvel ezelőtti nyílt levél többek között azt is felrója az E-MIL vezetésének, hogy nem jelent meg Szőcs Géza születésnapi köszöntésén, illetve hogy őt, OJD-t nem hívták meg felolvasni semmilyen rendezvényre. De hősünk hamarosan megkapja azt a figyelmet, amire annyira vágyik.
„Pompás hungarikumunk”
2014-ben elnyerte a balatonfüredi költőverseny Quasimodo-díját, és a helyszínen Szőcs Géza kormánybiztos mutatta be A költő, a ringyó és a király című, „Janus Pannonius apokrif költeményeit” tartalmazó könyvét. A bemutatón a balatonfured.hu szerint elhangzott, hogy „a Magyar PEN Club elnöke, a Janus Pannonius-díj alapítója maga kérte fel a költőt a kötet megírására”, amelyet aztán a Magyar PEN Club adott ki. OJD ugyanebben az évben Balog Zoltántól vehette át a Magyarország Babérkoszorúja díjat, 2015-ben pedig a debreceni Csokonai Színház mutatta be darabját, A magyar Faustot. Szintén tavaly megosztott első díjat nyert a Bárka folyóirat és a Békéscsabai Jókai Színház meghívásos pályázatán Szabadság, kolbász, szerelem című drámájával, amelynek középpontjában a 2013-ban hungarikummá választott csabai kolbász áll. „Úgy véltem, pompás hungarikumunk kulturális népszerűsítését egy vígjáték szolgálja jobban, lehetőleg egy közérthető népszínmű” – vallott szándékairól a szerző.
Mindeközben tavaly komoly változás állt be Orbán János Dénes életében, hiszen a Magyar Nemzet dezertálása után életre hívott első számú kormánypárti lap, a Magyar Idők munkatársa lett. Formabontó szerkesztői „ars rovaticája” szerint a rovat munkatársai „mindannyian írók és/vagy poéták”, ami még akkor is meglepő elv, ha maga a rovatvezető sem dolgozott soha újságíróként, mielőtt átvette a komoly szerepre szánt napilap kulturális szekciójának vezetését. Ennél azonban többet elmond szakmai nézeteiről egyetlen interjúkérdés és annak kontextusa. A Bárka Online-on megjelent beszélgetés készítője Farkas Wellmann Éva, maga is szépíró, a Méhes György-debütdíj és Irodalmi Jelen költészeti díj birtokosa. Farkas az alábbi kérdést szegezi OJD-nek: „A magyar Faustot Árkosi Árpád rendezésében vitte színre a debreceni színház. A darab recepciója pozitív, a színészek is láthatóan szívesen játsszák. Mennyire vettél részt a próbafolyamatban, s milyenné alakult szerinted a szöveg a színpadon?” Ami a pozitív recepciót illeti, az előadásról – legalábbis a színház honlapja szerint – egyetlen kritika jelent meg országos lapban. Igen, eltalálták, a Magyar Időkben, ahol a lap rendszeres szerzője, Farkas Wellmann Éva írt lelkesen főnöke, OJD darabjáról.
A hvg.hu két hete szúrta ki azt a tavaly szeptemberben – mellesleg a Magyar Idők indulásával egy időben – kelt kormányhatározatot, amely megalapítja a Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában álló Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t, mivel a kormány „egyetért a magyar irodalmi élet felfrissítésének, a kortárs magyar irodalom élővé és olvasottá tételének, illetve az irodalmi tehetségkutatás támogatásának szükségességével”. Erre a célra rögtön 150 milliót rendel a határozat. A felügyelőbizottságnak tagja az Írószövetség elnöke, a kft. ügyvezetője pedig az a Tímár Alpár Sándor lett, akit a kolozsvári irodalmi körökben is jól ismertek egykor mint a Vegyépszer romániai részlegének vezetőjét (az Opten adatbázisa szerint 2009-ben állt a Vegyépszer Hungária alkalmazásában). „Az első projekt irodalmi, és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia nevet viseli. Szakmai vezetője Orbán János Dénes” – tudósít a Magyar Idők, és a részletekről is elragadottan nyilatkozik: „Harminc kezdő és haladó fiatal író részesülhet hároméves anyagi támogatásban és továbbképzésben. A régi helyőrséges csapat veteránjai mellett a szakma jelesei, írók, kiadóvezetők, szerkesztők osztják meg majd tudásukat az akadémistákkal. Írói estek, nagyszabású irodalmi produkciók várhatók. Az akadémisták könyveit a legrangosabb kiadóknak ajánlják fel, és megfinanszírozzák a kiadás költségeit is.”
A döntés azért keltett megdöbbenést, mert a kreatívírás-kurzusok eddig jobbára piaci alapon próbáltak működni, a fentiekhez hasonló feladatokat ellátó írószervezetek finanszírozására pedig alig jut pénz. A fiatal irodalom két reprezentatív szervezetének kormányzati támogatása például tavaly a korábbi, nevetségesen alacsony összegeket is messze alulmúlta: a JAK működési támogatása 1,5 millió forintról egymillióra, a FISZ-é 3,5 millióról 2 millióra csökkent, és ezt is csak késve kapták meg. Az évtizedes múlttal és több száz taggal rendelkező, érdemi munkával bizonyító szervezetek 1-2 milliójához érdemes mérni OJD új kormányzati kft.-jének 150 millióját.
*
Miután a megalázó bánásmód és az erőszakos „területfoglalás” miatt Krusovszky Dénes költő, lapunk külső munkatársa bojkottra szólította fel az írókat és a kiadókat, a drót.eu oldalon Orbán János Dénes azzal próbálta nyugtatni a kedélyeket, hogy ezt a pénzt nem a kultúrától vonják el, hanem a stadionépítésektől. Majd a szolgalelkűség régi nótáját kezdte fújni: „Nem tiltakoznunk kéne a kultúrára szánt pénz ellen, hanem kultúrát építenünk belőle, mert ennek az ellenségeskedésnek semmi értelme nincs, és nem lesz győztese, csupán vesztesei.” Ha mindenki szépen kussol, és elfogadja a kormány pénzét és feltételeit, akkor minden rendben lesz – ahogy eddig is, most és mindörökké.
