Eredetileg a „hogyan buktam bele a jóindulatba” címet gondoltam adni ennek az írásnak, de aztán elgondolkodtam: belebuktam tényleg? Mit jelent itt a bukás?
L. Ritók Nóra írta a múlt heti nol-on, hogy a kormány a civil szervezetekre hagyja a segítő munka nagy részét, és ezek a szervezetek nem tudják már kezelni – megfelelő állami támogatás nélkül – a beáramló igényeket.
2007-ben gondoltam egyet: miért ne próbálnék meg egyenként, családonként tenni valamit, kis hidakat építeni a leszakadók és a középosztályban megkapaszkodók között, ahogy, mint azóta már tudom, sokan teszik, csendben küzdve a túlméretezett feladattal. Talán még Nóra is naivabb volt akkor – kapott az ad6kap6 honlapon meghirdetett ajánlatomon, és kettesével 10 év körüli lányokat küldött hozzám, akik többnyire leszakadó családokból jöttek. Az Igazgyöngy segítségével vendégül láttam a lányokat egy hétvégére, körbenéztünk Budapesten, elcsodálkoztunk egymás furcsa szokásain (miért van otthon húsz üveg víz zsugorfóliában? miért nem jönnek át a szomszédok soha? milyen rossz ételeket főzök!), felhívtuk anyát és apát, fényképezkedtünk, vettünk kis ajándékot mindenkinek, aztán az igazgyöngyösök segítettek nekik hazajutni.
Hamarosan beláttam, hogy ez nem híd – csak nehezen integrálható emlék, amely a különbségeinket erősebb kontúrral húzza meg, míg végül kiesik az emlékezetből a bolond nő, aki, ki érti, miért, Budapesten elvitte a lyányt mindenféle furcsa helyre, és költötte rájuk a pénzt, mert nyilván túl sok van neki.
Tartósabb hidat kell építeni, gondoltam, és szövetséget kötöttem egy családdal, akik szemérmes, vadóc kislányába valósággal beleszerettem. Éveken át jöttünk-mentünk, beszélgettünk, és a segítségkérésről lefoszlott az alázatoskodó, de egyben kizsákmányoló vágy, hogy akinek van, adjon. Megosztottuk a bajainkat és az örömeinket, női dolgokról beszélgettünk, annyit se nevettem életemben, mint az anyukával töltött délutánokon.
Nehezen veszem rá magam, hogy leírjam, ami következik, mert félek tőle, hogy a legprimitívebb véglények belekapaszkodhatnak mondatokba. De mégis le akarom írni. Amikor segíteni akarsz, ha hiszel is benne, hogy személyes felelősséged, meg fogod tanulni a korlátokat. Nem egy korlát van. Korlát van mindenhol. Amikor te és a szülői pár együttesen tesztek bele időt, erőfeszítést, pénzt, szorongást, fájdalmat, reményt, hogy a gyerekeknek másféle élet jusson, akkor is, minden hónapban, minden közös vállalásotokban ott lesz egy újabb korlát.
A gyerekeket az általános iskolában nem tanították meg írni-olvasni, számolni. Ahogy a szülőket sem tanították meg annak idején. Az iskola úgy tesz, mintha haladna a gyerek, várja – mert tudja, hogy eljön a pillanat –, amikor majd kibukik 16 évesen. Mire rájössz, hogy nem a másodfokú egyenlet a baj, hanem egyáltalán az az elképzelés, hogy vannak egyenletek, már késő; és nincs olyan tanár, aki vállalná a korrepetálást. Mire rájössz, hogy az iskolai fogorvos és a városi fogorvos cigány gyerekek fogát feleslegesnek tartja kezelni, már majdnem késő – obszcén összeget fizetsz ki, hogy ne hulljon ki gyönyörű, tizenhat éves keresztlányod fél fogsora. Mire rájössz, hogy a svájci frankhitelük elbukott, már reménytelen összeggel tartoznak, és amikor beállítják a pénzbedobálós villanyórát, örülsz, hogy fát még tudnak venni az ősi sparheltbe. Mire rájöttök, hogy működésképtelen a huszonöt éves mélyhűtő, amit meg tudtak venni, garancia nélkül persze – „pedig magyartól vettük!” –, addigra elrohadt a konyhakertben termett paradicsom és bab java. Amikor egy környéki vízmű átveszi a szennyvízszámlák kezelését, hirtelen kiderül, hogy a kötelező bekötésre több százezer forint elmaradást és büntetést pakoltak, így aztán kikapcsolják a vizet. Kifogytál az eszközökből, nem beszélve a pénzről.
Amikor a legidősebb lány kimarad az iskolából, kétségbeestek. Amikor teherbe esik, bénult tehetetlenséget éreztek. Amikor a másodikat várja, már elfogadjátok lassan. Nem látott mást, nem látott reményt, mindenki szült már a barátnői közül. Azt akartátok, hogy kivétel legyen, hogy más sors jusson neki, de kevesek voltatok. A körülmények erősebbek. Már tíz éve is túl késő volt.
Hiszek az egyéni felelősségvállalásban és az egyéni szolidaritásban. Ahol nincs egyéni szolidaritás, ott nem lesz társadalmi sem. De ahol az egyéni szolidaritás magára marad – legyen szó akár menekültekről, akár cigányokról, akár (életem másik nagy igyekezete) mentális betegekről –, és nem támaszkodhat együttműködő intézményekre, ott a karitász mindig kevés. Ehhez a támogatáshoz pedig meg kell újítani az intézményrendszert, meg kell fizetni azokat, akiknek a támogatására szeretnénk számítani, eszközöket kell adnunk a kezükbe, a nővér kezébe, a családsegítő kezébe, az óvodaigazgató kezébe és minden tanár kezébe.
Azt is megtapasztaltam az évek során, hogy a szegények között van leginkább szolidaritás. Szegény a szegénynek segít azokban a kis mindennapi dolgokban, amelyek megoldása hétről hétre nehézséget okoz. Az előző írásomban arról igyekeztem győzködni a kedves olvasót, hogy tanulnunk kéne ezekből a problémamegoldó stratégiákból, és abból is, amikor félremennek, mert lyukas hordóba merik a vizet.
Ha ma kezdődne ez a barátság, mit csinálhatnék másként? Talán nem sokat, mert mégsem költözhetem el a keleti határszélre, hogy naponta korrepetáljak gyerekeket. Inkább megfizetnék, ahogy most tesszük, öt különtanárt, és naponta imádkoznék, hogy bírja ki a gyerek ezt a hirtelen terhelést, ne meneküljön el, vissza a megszokottba, ami most könnyebbnek látszik.
Biztos vagyok benne, hogy az az iskola, ahonnan végül írástudatlanul kerülnek ki gyerekek, nem rasszista szörnyetegekkel dolgozik. Egyszerűen csak a tanárok többsége hamar elfogadja, hogy már hatévesen is túl késő, nem tanulhatnak a gyerekkel iskola után is a szülő helyett. És esetemben olyan szülőkről beszélünk, akik megpróbáltak tanulni a gyermekeikkel – csak éppen a tananyag átadásának képessége hiányzik belőlük, mert ők maguk sem tanulták meg soha. A tananyag hatalmas, idegen dzsungel, tele akadályokkal és buktatókkal, nagyrészt értelmetlen szövegekkel, amelyek kis részleteibe lehet csak belekapaszkodni. Az a világ, amelyben én jól kiismerem magam, akkor is, ha már elfelejtettem a tananyagot – amelyben egyéb gyerekeim természetesen járnak –, sűrű és áthatolhatatlan akadály. Nem lehet darabokra vágni, részenként megoldani, nem lehet prioritásokat megállapítani, nem lehet stratégiákat alkotni, mert a rendelkezésükre álló eszközökkel nem tagolható, kezelhető, átlátható a feladat. Csak annyit értenek, hogy jó vagy rossz jegyet hoz haza a gyerek – hogy mit csinált jól vagy rosszul, azt nem. Csak annyit tudnak tenni, hogy mindennap felkeltik, felöltöztetik, elküldik iskolába, és „ránéznek”, minden rendben megy-e. Hogy valóban rendben megy-e, vagy a kibukás felé halad, nem tudják megítélni.
Ha megpróbálom elképzelni, hogy egyéb gyerekeim egy ilyen dzsungelnek indulnak neki, naponta egyre fáradtabban jönnek haza, és én semmit nem tudok értük tenni az aggodalmaskodáson kívül – ami inkább csak ront a helyzeten –, hirtelen egyáltalán nem találom meglepőnek, ha lassan feladják és kerülő utakat keresnek.
Szorítok a tanároknak, akik végre nem akarják tűrni tovább a rájuk erőszakolt ostobaságokat, és remélem, hogy lesz erejük kitartani, akár a sztrájkig is. Másfelől most már tudom, hogy az én lánykáim, és aztán az ő lánykáik problémáját még nem oldja meg a megnyomorító szabályhalmaz visszavonása. Ahhoz, hogy nekik legyen vezetőjük a kezelhetetlen dzsungelben, ami az iskola – és aztán, azon túl, az élet – hivatalossága, aki hihetően meg tudja mutatni, hogyan és merre halad az ösvény, és miért érdemes végigmenni rajta, még több dolognak kell változnia. Itt van helye a karitásznak. Talán azzal kezdve, hogy a segítségnyújtó igyekezetünket jobban átgondoljuk, és megkeressük azt a problémát, ahol leginkább tudunk segíteni. Nem olyan könnyű ezeket a prioritásokat megállapítani, de most már tudom, hogy akár öt tanárt is érdemes foglalkoztatni, az iskola első évétől kezdve, mert később már késő lesz. Nem ezt tennénk, ha a saját gyerekünk érezné ilyen elveszettnek magát?
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus
