Vélemény

Zenéről szóló idézeteket olvasgatni könnyed kora őszi szórakozásnak sem utolsó. Néhány óra online keresgélés után úgy pattognak a fejemben a mondatok, mint apró, fehér pingponglabdák.

Igaz, nem is erről szólt az egész, meg amúgy is, kit érdekel?

Ennyit kellene mondani. De a kormány még bátorítja is a rasszista ultrákat, az MLSZ meg lapít.

Embert menekíteni Afganisztánból embert próbáló küldetés, az elmúlt napokban-hetekben ezen fáradozott gyakorlatilag az egész NATO, illetve a fél világ, elsőül is ideértve az Egyesült Államokat.

Amikor júniusban a Magyar Jogász Egylet Értékek és intézmények a tízéves Alaptörvényben című konferenciáján Kövér László azt mondta, hogy az Alaptörvény legfőbb üzenete az, hogy „Magyarország magyar ország akar maradni”, Trócsányi László pedig azzal tromfolta, hogy az Alaptörvény „választ ad arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk”, senki nem lepődött meg.

Emlékeznek még a múlt év végi brüsszeli balhéra? Orbán és lengyel elvbarátai a teljes uniós költségvetés vétójával fenyegettek, így akarván elérni, hogy az EU ne fogadja el az úgynevezett jogállamisági mechanizmust, a rendeletet, amely lehetővé teszi az uniós pénzkifizetések felfüggesztését a jogállamiság elveinek az EU pénzügyi érdekeit veszélyeztető sérelme esetén (magyarul akkor, ha egy kormány az intézményesített lopást körülbástyázó jogrendszert alakít ki).

Állok a sorban a festéküzletben, körülöttem sokan válogatnak: mesteremberek, családapák, családanyák. Sorra kerülök, mondom a színkódot, vízbázisú selyemfényűt kérek fára. A festékkeverő szaki biccent: ma én vagyok az első, aki tudja, mit akar. A vevők általában csak közelítőleg tudják, mit szeretnének, de azt nagyon.

A demokrácia exportja kudarcot vallott – halljuk jobbról meg balról is, s az afganisztáni kivonulás képeit szemlélve bizonyára jóleső dolog lehet „antikolonialista” balos vagy kultúrrelativista jobbos alapról a nagyhatalmi hübriszt, no meg az (amerikai) imperialisták kapzsi képmutatását, hipokrita gőgjét emlegetni, melyek, lám, szégyenletes kudarchoz vezettek. 

Mi a bánatos istennyila volt ez? – kérdezte magától mindahány műélvező, aki végignézte a múlt hétvégén rendezett nemzeti mega­vurstli nyitórendezvényét, az augusztus 20-án délelőtt az Andrássy úton előadott vonuló utcaszínházat és élőképsorozatot.

Hoffmann Rózsa eltűnése a közéletből nem volt sem botrányos, sem dicsőséges. Már a 2014-es választások előtt közölte, hogy nem kívánja megtartani a pozícióját, de azt nyilván nem tudjuk meg soha, hogy magától döntött-e így. Annyi biztos, hogy emblematikus figurájává vált a magyar köznevelés „NER-esítésének”, mint a progresszív hazai oktatás első sírásója.