Ismét lakáspiaci őrület van. A miniszterelnök újra felküldte a népet a létrákra, állványokra. Lakásfelújítási támogatás, kedvező lakáshitelek; aki ez utóbbin már túl van és szusszanni akart egyet, annak hiteltörlesztési moratórium. Ezt tette 2001–2002-ben is – utána jött egy hosszabb szünet, aztán arccal a 2018-as választások felé megérkezett a csok. Most megint mászhatunk, rakhatjuk, kenhetjük. Érdekes fejlemény az is, hogy a megmaradt mesterembereket és az építőanyagot kiszívták a piacról az állami támogatású megaprojektek, ezért drágábban és még inkább magunk építünk. A lényeg az, hogy ne sokat elmélkedjünk az elmúlt évekről, ne gyötrődjünk azon, hogy mit tanul majd a gyerek az iskolában az egyentankönyvből a gyorstalpalón kiképzett tanerőktől, vagy hogy milyen fertőzésre számíthatunk, ha netán kórházba kerülünk. Az imént s. k. felkent glett simaságát vizsgálva én sem azon őrlődök, hogyan próbáltam alig négy hónapja a kórház épületei közt keringve megfejteni, melyikben halt meg az apám. Volt ott vagy tíz rendőr, ők készségesen megmondták, merre egyirányú az utca, ám roppant nehezen sikerült találnom egy kórházi dolgozót, aki végre pontos információt adott arról, hogy hova menjek. De végül azt is megtudtam a boncolás eredményéből, hogy ha időben kivizsgálják és elkezdik kezelni, akkor talán még ma is élne. A járvány fájdalmasan bebizonyította, milyen állapotba került az elmúlt évtizedben a magyar egészségügy, amelynek a reformjáról a Fidesz hallani sem akart.
Ma mindenki serénykedik: felújít vagy lakást vesz, ahogy az a legutóbbi eufória idején is történt, amikor a devizahitelekkel csaptuk be magunkat; vagy még korábban, a 2000-es Lakásprogram grandiózus támogatásai idején. Vajon miért ilyen könnyű minket, magyarokat megbolondítani ezekkel a konstrukciókkal?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
