Tálas Péter

Gazdátlan csomag

Kinek a gondja lesz a hátrahagyott Afganisztán?

  • Tálas Péter
  • 2021. augusztus 25.

Publicisztika

Bár az amerikaiak által életben tartott afganisztáni kormányzat gyors összeomlása alaposan meghökkentette a nemzetközi közösséget, stratégiai szempontból egyértelműen megerősítette Joe Biden amerikai elnök döntésének helyességét a már két évtizede húzódó és régóta megnyerhetetlen afganisztáni háború lezárásának szükségességéről. 

(Lásd erről Tábor Áron A vereség ára című írását előző lapszámunkban.)

Az afganisztáni háború húsz éve alatt ugyanis jelentősen megváltozott a nemzetközi hatalmi rend, s olyan poszthegemoniális korszak köszöntött be, amely Barack Obama elnöksége óta az Egyesült Államokat is globális érdekeinek újrafogalmazására kényszerítette.

Aligha gondolhatta bárki is komolyan, hogy az amerikai nagy­stra­tégia prioritásainak változásai érintetlenül hagyják az afgán kérdést. A nemzetközileg nem túl jelentős, a tágabb Közel-Kelet perifériáján elhelyezkedő Afganisztánt ugyanis kizárólag a szeptember 11-i terrortámadás, illetve ennek nyomán a 2001 októberében elkezdett, ám komoly stratégia nélküli fegyveres konfliktus helyezte és tartotta két évtizeden keresztül az amerikai külpolitika térképén. Az ott harcoló amerikai és szövetséges erők miatt Afganisztán olyan, az Egyesült Államok külpolitikai érdekeinek szempontjából összehasonlítatlanul fontosabb problémákkal került egy lapra, mint az iraki háború, Irán előretörése a Közel-Keleten, Oroszország fegyveres fellépései a posztszovjet térségben, vagy a felemelkedő Kína. Ennek anakronisztikus jellegével és az afganisztáni háború megnyerhetetlenségével George W. Bush elnöksége óta valamennyi washingtoni adminisztráció tisztában volt, miként tisztában lehettek vele azok is, akiknek volt türelmük átböngészni a The Wa­shington Postban 2019 decemberében publikált The Afghanistan Papers – A Secret History of the War című dokumentum-összeállításban szereplő hivatalos interjúkat és feljegyzéseket. Minden szívszorító drámaisága ellenére Afganisztán elhagyása szerves eleme annak a folyamatnak, amelynek során az Egyesült Államok szűkíti szerepvállalását a szélesebb közel-keleti térségben, s legfeljebb gyorsasága és rendezetlensége miatt különbözik a Szíriában és Irakban zajló hasonló eseményektől. Joe Biden döntése nem többet és nem kevesebbet jelent, minthogy Washington átadja az afgán kérdés menedzselését azoknak a térségbeli nagyhatal­mak­nak (főleg Pakisztánnak, Kínának, Oroszországnak és Iránnak), amelyeket Barack Obamának elnöksége alatt nem sikerült meggyőznie a probléma közös kezelésének szükségességéről.

Arról ma nehéz megalapozottan bármit állítani, hogy az afgán kérdés kezelése sikerül-e majd a térség nagy- és középhatalmainak. Az iszlám emirátus visszaállításának szándékán kívül szinte semmit nem tudunk a hatalomra került tálibok terveiről és elképzeléseiről, hatalommegtartási és államszervezési képességeiről. A legtöbb elemző az „emberarcú emirátus” képét mutató nyilatkozataikból vagy az ezzel éppen szöges ellentétben álló gyakorlatukból, az 1996–2001 között fennálló uralmi rendszerükből igyekszik következtetni a jövőre. A régió hatalmainak első nyilatkozataiból pedig – az amerikai kivonulás feletti kincstári örvendezés mellett – szintén a bizonytalanság és az aggodalom hallatszik ki. Jól jelzi ezt, hogy eleddig hivatalosan egyikük sem ismerte el az új afganisztáni vezetést. Afganisztánhoz jó néhány állandó, tartós és potenciális biztonsági kihívás kapcsolódik – a tálib hatalomátvétellel párhuzamosan meginduló tömeges migráció, az ópiumtermelés és kábítószerexport, a szélsőséges iszlamizmus és a terrorizmus, az afgán gazdaság függősége a segélyektől, és a politikai instabilitás fennmaradásának lehetősége –, amelyek negatív hatásaival a nemzetközi közösségen belül elsőként a környező országok szembesülnek majd.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.