Gazdátlan csomag

Kinek a gondja lesz a hátrahagyott Afganisztán?

Bár az amerikaiak által életben tartott afganisztáni kormányzat gyors összeomlása alaposan meghökkentette a nemzetközi közösséget, stratégiai szempontból egyértelműen megerősítette Joe Biden amerikai elnök döntésének helyességét a már két évtizede húzódó és régóta megnyerhetetlen afganisztáni háború lezárásának szükségességéről. 

(Lásd erről Tábor Áron A vereség ára című írását előző lapszámunkban.)

Az afganisztáni háború húsz éve alatt ugyanis jelentősen megváltozott a nemzetközi hatalmi rend, s olyan poszthegemoniális korszak köszöntött be, amely Barack Obama elnöksége óta az Egyesült Államokat is globális érdekeinek újrafogalmazására kényszerítette.

Aligha gondolhatta bárki is komolyan, hogy az amerikai nagy­stra­tégia prioritásainak változásai érintetlenül hagyják az afgán kérdést. A nemzetközileg nem túl jelentős, a tágabb Közel-Kelet perifériáján elhelyezkedő Afganisztánt ugyanis kizárólag a szeptember 11-i terrortámadás, illetve ennek nyomán a 2001 októberében elkezdett, ám komoly stratégia nélküli fegyveres konfliktus helyezte és tartotta két évtizeden keresztül az amerikai külpolitika térképén. Az ott harcoló amerikai és szövetséges erők miatt Afganisztán olyan, az Egyesült Államok külpolitikai érdekeinek szempontjából összehasonlítatlanul fontosabb problémákkal került egy lapra, mint az iraki háború, Irán előretörése a Közel-Keleten, Oroszország fegyveres fellépései a posztszovjet térségben, vagy a felemelkedő Kína. Ennek anakronisztikus jellegével és az afganisztáni háború megnyerhetetlenségével George W. Bush elnöksége óta valamennyi washingtoni adminisztráció tisztában volt, miként tisztában lehettek vele azok is, akiknek volt türelmük átböngészni a The Wa­shington Postban 2019 decemberében publikált The Afghanistan Papers – A Secret History of the War című dokumentum-összeállításban szereplő hivatalos interjúkat és feljegyzéseket. Minden szívszorító drámaisága ellenére Afganisztán elhagyása szerves eleme annak a folyamatnak, amelynek során az Egyesült Államok szűkíti szerepvállalását a szélesebb közel-keleti térségben, s legfeljebb gyorsasága és rendezetlensége miatt különbözik a Szíriában és Irakban zajló hasonló eseményektől. Joe Biden döntése nem többet és nem kevesebbet jelent, minthogy Washington átadja az afgán kérdés menedzselését azoknak a térségbeli nagyhatal­mak­nak (főleg Pakisztánnak, Kínának, Oroszországnak és Iránnak), amelyeket Barack Obamának elnöksége alatt nem sikerült meggyőznie a probléma közös kezelésének szükségességéről.

Arról ma nehéz megalapozottan bármit állítani, hogy az afgán kérdés kezelése sikerül-e majd a térség nagy- és középhatalmainak. Az iszlám emirátus visszaállításának szándékán kívül szinte semmit nem tudunk a hatalomra került tálibok terveiről és elképzeléseiről, hatalommegtartási és államszervezési képességeiről. A legtöbb elemző az „emberarcú emirátus” képét mutató nyilatkozataikból vagy az ezzel éppen szöges ellentétben álló gyakorlatukból, az 1996–2001 között fennálló uralmi rendszerükből igyekszik következtetni a jövőre. A régió hatalmainak első nyilatkozataiból pedig – az amerikai kivonulás feletti kincstári örvendezés mellett – szintén a bizonytalanság és az aggodalom hallatszik ki. Jól jelzi ezt, hogy eleddig hivatalosan egyikük sem ismerte el az új afganisztáni vezetést. Afganisztánhoz jó néhány állandó, tartós és potenciális biztonsági kihívás kapcsolódik – a tálib hatalomátvétellel párhuzamosan meginduló tömeges migráció, az ópiumtermelés és kábítószerexport, a szélsőséges iszlamizmus és a terrorizmus, az afgán gazdaság függősége a segélyektől, és a politikai instabilitás fennmaradásának lehetősége –, amelyek negatív hatásaival a nemzetközi közösségen belül elsőként a környező országok szembesülnek majd.