Tálas Péter

Gazdátlan csomag

Kinek a gondja lesz a hátrahagyott Afganisztán?

  • Tálas Péter
  • 2021. augusztus 25.

Publicisztika

Bár az amerikaiak által életben tartott afganisztáni kormányzat gyors összeomlása alaposan meghökkentette a nemzetközi közösséget, stratégiai szempontból egyértelműen megerősítette Joe Biden amerikai elnök döntésének helyességét a már két évtizede húzódó és régóta megnyerhetetlen afganisztáni háború lezárásának szükségességéről. 

(Lásd erről Tábor Áron A vereség ára című írását előző lapszámunkban.)

Az afganisztáni háború húsz éve alatt ugyanis jelentősen megváltozott a nemzetközi hatalmi rend, s olyan poszthegemoniális korszak köszöntött be, amely Barack Obama elnöksége óta az Egyesült Államokat is globális érdekeinek újrafogalmazására kényszerítette.

Aligha gondolhatta bárki is komolyan, hogy az amerikai nagy­stra­tégia prioritásainak változásai érintetlenül hagyják az afgán kérdést. A nemzetközileg nem túl jelentős, a tágabb Közel-Kelet perifériáján elhelyezkedő Afganisztánt ugyanis kizárólag a szeptember 11-i terrortámadás, illetve ennek nyomán a 2001 októberében elkezdett, ám komoly stratégia nélküli fegyveres konfliktus helyezte és tartotta két évtizeden keresztül az amerikai külpolitika térképén. Az ott harcoló amerikai és szövetséges erők miatt Afganisztán olyan, az Egyesült Államok külpolitikai érdekeinek szempontjából összehasonlítatlanul fontosabb problémákkal került egy lapra, mint az iraki háború, Irán előretörése a Közel-Keleten, Oroszország fegyveres fellépései a posztszovjet térségben, vagy a felemelkedő Kína. Ennek anakronisztikus jellegével és az afganisztáni háború megnyerhetetlenségével George W. Bush elnöksége óta valamennyi washingtoni adminisztráció tisztában volt, miként tisztában lehettek vele azok is, akiknek volt türelmük átböngészni a The Wa­shington Postban 2019 decemberében publikált The Afghanistan Papers – A Secret History of the War című dokumentum-összeállításban szereplő hivatalos interjúkat és feljegyzéseket. Minden szívszorító drámaisága ellenére Afganisztán elhagyása szerves eleme annak a folyamatnak, amelynek során az Egyesült Államok szűkíti szerepvállalását a szélesebb közel-keleti térségben, s legfeljebb gyorsasága és rendezetlensége miatt különbözik a Szíriában és Irakban zajló hasonló eseményektől. Joe Biden döntése nem többet és nem kevesebbet jelent, minthogy Washington átadja az afgán kérdés menedzselését azoknak a térségbeli nagyhatal­mak­nak (főleg Pakisztánnak, Kínának, Oroszországnak és Iránnak), amelyeket Barack Obamának elnöksége alatt nem sikerült meggyőznie a probléma közös kezelésének szükségességéről.

Arról ma nehéz megalapozottan bármit állítani, hogy az afgán kérdés kezelése sikerül-e majd a térség nagy- és középhatalmainak. Az iszlám emirátus visszaállításának szándékán kívül szinte semmit nem tudunk a hatalomra került tálibok terveiről és elképzeléseiről, hatalommegtartási és államszervezési képességeiről. A legtöbb elemző az „emberarcú emirátus” képét mutató nyilatkozataikból vagy az ezzel éppen szöges ellentétben álló gyakorlatukból, az 1996–2001 között fennálló uralmi rendszerükből igyekszik következtetni a jövőre. A régió hatalmainak első nyilatkozataiból pedig – az amerikai kivonulás feletti kincstári örvendezés mellett – szintén a bizonytalanság és az aggodalom hallatszik ki. Jól jelzi ezt, hogy eleddig hivatalosan egyikük sem ismerte el az új afganisztáni vezetést. Afganisztánhoz jó néhány állandó, tartós és potenciális biztonsági kihívás kapcsolódik – a tálib hatalomátvétellel párhuzamosan meginduló tömeges migráció, az ópiumtermelés és kábítószerexport, a szélsőséges iszlamizmus és a terrorizmus, az afgán gazdaság függősége a segélyektől, és a politikai instabilitás fennmaradásának lehetősége –, amelyek negatív hatásaival a nemzetközi közösségen belül elsőként a környező országok szembesülnek majd.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.