Mondjuk ki a tényeket. A franciák 1962-es kétségbeesett menekülése Algériából sokkal rémesebb volt, mint a mostani kabuli borzalom. Saigonban egyenesen a kommunista blokkal szemben maradt alul az Egyesült Államok, az augusztus végihez hasonló támadásoknak pedig szeptember 11-e óta sajnos se szeri, se száma. A kabuli eseményekben nincs igazán újdonság, kivéve, hogy a világ hirtelen a saját szemével látja, amit eddig is tudott, csak nem akart észrevenni.
Mindenki tudta, hogy az amerikai teljhatalom kora véget ért, ha ugyan nem volt mindig is illúzió, és hogy mostanra a kínai kihíváshoz képest az Egyesült Államok szemében minden egyéb probléma másodlagosnak tűnik. Azóta tudjuk ezt, hogy Barack Obama szemet hunyt Bassár el-Aszad bűnei felett. Nehéz volt nem meghallani ugyanezt az üzenetet Donald Trump „Amerika az első!” mottójában, de akkor azzal nyugtattuk magunkat, hogy az Trump volt. Most viszont Joe Biden, a világpolitika régi motorosa, a hidegháborúban edzett államférfi zárja le hivatalosan is Amerika évszázadát azzal, hogy kiszolgáltatja Afganisztánt a haladásellenes táliboknak és a dzsihadista ISIS-nek.
A világ zavarodottan nézi a tömegeket, akik a bombáktól szaggatott és kétségbeeséstől feldúlt Kabulban gyülekeznek, és megriasztja a földkerekség vezető hatalmának az elszántsága, amivel kivonul egy országból, amit húsz éven keresztül újjá akart építeni. Ennek a pillanatnak az üzenetét nem lehet félreérteni.
Jó vagy rossz hír, de a világnak nincs többé csendőre. Nincs többé védőernyő, nincs többé biztonsági garancia, nincsenek többé bebetonozott szövetségek, csak egy Amerika, amelyik hátat fordít a világnak, hogy saját magára figyeljen, hogy nagy összegeket fektessen belföldi modernizációba, hogy takarékoskodjon a dollárokkal és emberekkel, akikre szüksége lesz a világelsősége megőrzéséhez Kínával szemben. Európát, Afrikát és a Közel-Keletet pedig a hatalmi viszonyok és erőegyensúlyok kétséges kimenetelű alakulására bízza.
Ébredjünk fel!
Ahelyett, hogy az afgán menekültek befogadásáról vitatkoznánk, mi, európaiak inkább tegyük fel magunknak a kérdést: vajon biztosak vagyunk-e az Egyesült Államok válaszában, ha Vlagyimir Putyin esetleg bevonulna Kijevbe, vagy ha Oroszországhoz csatolná Kelet-Ukrajnát, abban reménykedve, hogy azzal visszaszerezheti a népszerűségét?
Tegyük fel magunknak a kérdést, és ismerjük be, hogy semmiben nem vagyunk biztosak, azok után, hogy George Bush 2008-ban sehol nem volt, amikor Oroszország lerohanta Grúziát, Barack Obama 2013-ban tétlenül nézte, hogy a szíriai rezsim vegyi fegyvereket vetett be, Joe Biden pedig most bevállalja az amerikaiak világraszóló megaláztatását, hogy kivonulhasson Kabulból – kerül, amibe kerül.
Ugyanakkor, amit mi tudunk, azt Vlagyimir Putyin is tudja.
A Kreml most joggal gondolhatja, hogy nem kell amerikai reakcióra számítania akkor sem, ha zsoldosokat vetne be a Balkánon, ha még erőteljesebben lépne fel a Balti-tenger környékén, vagy Líbiában, vagy a szubszaharai Afrikában, vagy ha holnap egységfrontra lépne az algériai tábornokokkal, ahogyan korábban a damaszkuszi mészárossal tette.
Mit tehetnénk, ha ezek a nagyon is elképzelhető lehetőségek valóra válnának?
A válasz: semmit, vagy szinte semmit, mert az Európai Unió egyetlen megmaradt igazi hadserege Franciaországé, és az már most is túl sok fronton van jelen. Ez pedig azt jelenti, hogy minden, rendetlenségben töltött másodperc időpazarlás, és nincsenek már másodperceink sem.
Négy hónap múlva Franciaország veszi át az unió soros elnökségét, de most kell megkongatnia a vészharangot, most kell beindítania a vitát és mozgósítania a partnereinket. Azt kell, hogy mondja nekik: ébredjünk fel, mielőtt védtelenül találjuk magunkat az orosz, a kínai vagy akár a török diktatúrával szemben. Bele kell, hogy verje a fejekbe: szembe kell néznünk az évszázad realitásaival, méghozzá még azelőtt, hogy újból meg kellene tanulnunk, a tehetetlenség egyenlő az alávetettséggel, és még azelőtt, hogy harmadszor is az amerikai felmentő seregre kelljen hagyatkoznunk!
Senki ne mondja, hogy az Európai Uniónak ne lehetne saját katonai védelme!
Lehet, mert muszáj. Lehet, mert nyilvánvalóan nem arról lenne szó, hogy huszonhét különböző politikai hagyományokkal és történelmi kultúrával rendelkező hadsereget kellene egyesíteni, hanem arról, hogy közösen kell kifejleszteni a jövő fegyvereit, és közösen kell felkészülni az űrben és a digitális térben zajló új csatákra.
Lehet, mert a közös európai védelem sokáig fennálló tabuját megdöntötte Donald Trump, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok addig nem kel az európaiak védelmére, amíg meg nem győződik róla, hogy rendben vannak a NATO-nak szánt befizetéseik.
Lehet, mert Joe Biden most világossá tette a 27-ek számára, amit eddig nem igazán mertek bevallani.
Lehet, mert csak fel kellene gyorsítani hozzá azt a hat éve tartó folyamatot, ami egyre közelebb visz a közös katonai védelemhez, és muszáj, mert ha az unió országai továbbra is képtelenek valódi védelmet kiépíteni maguknak, az Egyesült Államoknak semmi oka nem lesz rá, hogy ilyen szövetségesek segítségére siessen.
Franciaország azt kell mondania: ébredjünk fel, mert egy nap lehet, hogy az amerikaiak inkább választanak egy erős Oroszországot, mint egy nem létező Európai Uniót, és inkább megbarátkoznak a Kremllel, minthogy meghaljanak Tbilisziért, Vilniusért vagy Kijevért.
Emmanuel Macronnak azt kell mondania a 26 másik tagállamnak: „Merjünk létezni!”. Nem azért, mert az észak-atlanti szövetség haszontalanná vált, hanem azért, mert nagyobb szükségünk van rá, mint valaha, és csak úgy tarthatjuk életben, ha Európát stratégiai szereplővé tesszük. Macronnak azt kell mondania: „Ébredjünk fel!”, mert amilyen biztos, hogy a huszadik század 1914 júniusában Szarajevóban kezdődött, olyan világos, hogy Kabulban, 2021 augusztusában kezdődött a huszonegyedik.
Ez a cikk a Le Monde című francia napilap 2021. szeptember 1-jei számában jelent meg. Magyarra fordította: Kugyela Tamás.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: Amerikai katonák őrt állnak a kabuli nemzetközi repülőtér körül 2021. augusztus 16-án. A repülőtér kifutópályáit korábban az Afganisztánból menekülni próbáló emberek ezrei ellepték, ezért délután több órára fel kellett függeszteni a járatok indítását és fogadását. A kialakult káoszban legalább hét ember életét vesztette. Fotó: MTI)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
