Vélemény

A Jobbszélső imádta a vonatokat.

Az új magyar alkotmányról kevés biztosat lehet tudni, de az valószínűnek tűnik, hogy az Országgyűlés 2011. április 25-én - a választópolgárok közreműködése nélkül - fogadja majd el. De nem csak népszavazás nem lesz - a nép nem vesz részt az új alkotmány megalkotásában sem. Helyes-e ez így? És vajon hogyan szokás alkotmányozni? Mi e téren az általános nemzetközi gyakorlat? Van-e egyáltalán ilyen? Netán csak egyedi megoldások vannak, és az alkotmányozási helyzet sajátosságai alapján dől el, hogy a szuverén nép, mint az alkotmányozó hatalom végső letéteményese részt vesz-e az új alkotmány megalkotásában, vagy felülről kapja azt?

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg Pekingben az az önmegnyugtató elvárás, hogy a társadalom sajátos utat válasszon a globális erőtérben: legyen kevésbé individualista, mint a Nyugat, és kevésbé kollektivista, mint a Kelet - Oroszországot is beleértve. Volt ebben már némi megbékélési szándék a nyugatos tendenciákkal, de még a kommunista párt erőltetett központosító irányzatának szellemét idézte. Ám mindezt a történelem felülírta azóta: ma már nem születnek világrengető ideológiák, de országos fogadkozások sem. A társadalom megőrizte ugyan a kollektivizmus bizonyos jegyeit, de rég maga mögött hagyta a fenntartásait azzal az életformával szemben, amely szabad teret enged a vállalkozásoknak és kezdeményezéseknek.

A tanítás Magyarországon sosem tartozott a busásan fizetett értelmiségi munkák közé. Ám az elmúlt húsz évben oly mértékben romlott a tanárok és különösen a pályakezdő tanárok helyzete, hogy ezt a pályát már csak azok választják, akiknek nem sikerült máshol továbbtanulniuk, majd a végzés után máshol elhelyezkedniük (különösen, hogy a felsőoktatási expanzió nyomán kibővült a továbbtanulási lehetőségek köre).

Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a kormánytisztviselők jogállásáról szóló, tavaly májusban elfogadott törvény ama rendelkezését, amely lehetővé tette az indoklás nélküli, azonnali elbocsátásukat. A törvény 8. § (1) bekezdés b) pontja az AB múlt heti határozata szerint egy rakás jogot sért, mégpedig olyanokat, melyekre okkal gondolunk mint köztársaságunk sarokköveire. Ilyen sértett a jogállamiság elve (mert az indoklás nélküli kirúgás veszélye akár a jogsértő utasítások végrehajtására is rábírhatja a kormánytisztviselőt, s ez veszélyezteti a közigazgatás törvény alá rendeltségének az elvét). Ilyen sértett a tisztességes jogorvoslathoz való jog is (mert ha nem kell indoklás, nincs mit perelni sem, ha a kirúgott munkavállaló netán sérelmezné az elbocsátását); a közhivatal vállalásához való jog; sőt, még az emberi méltósághoz való jog is (mert a jogszabály "az állami feladatmegoldás eszközeként", s nem bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal bíró emberi lényként tekintett a munkavállalóra). Ennyiben tehát a jogalkotónak címzett súlyos kritikaként is felfoghatjuk a határozatot - az indoklási szakasz a laikusoknak is szemet szúróan, iskolásan evidens. Pedig a jogszabályt feltehetően jogvégzett, nadrágos emberek írták, és nekik is tudniuk kellett, hogy amit művelnek, alkotmányellenes. Ez esetben a cinizmus vezette tollukat, netán a forradalmi hevület (és ez a kettő csak annyira elválasztható egymástól, mint a papírlap két oldala). Ha meg nem tudták, úgy alkalmatlan, sötét tuskók, akiket azonnal ki kéne rúgni, és még az indokláson sem kellene sokat gondolkodni.

"Ellenzékben, persze, megtehetnénk, hogy nem foglalkozunk a realitásokkal, és csak verjük az asztalt még több pénzért, és ha a kormány nem tudja az igényeket kielégíteni - persze, hogyan is tudná? -, akkor azonnal nemzethalált kiáltunk, és a kormány fejét követeljük. Bizony, így mentek nálunk ezek a dolgok az elmúlt húsz évben, igen, ezt tette velünk is a mai kormánypárt a megelőző nyolc évben" - mondta Gyurcsány Ferenc a Corinthia Grand Hotel Royal szállodában, a múlt héten.

"De ha nem is mondott semmit a miniszterelnök - a régi paradigma szerint, az azt jelentené, mintha semmit sem mondott volna?" - A Századvég Alapítvány legújabb elemzésének harmadik mondata ez, de már itt leizzadtunk. Főleg, hogy ekkor már másodszor kerül elő a "régi paradigma" (sőt: "paradigmák"!), aminek, mint kisvártatva kiderül, mindannyian foglyai azok (mi is), akik Orbán Viktor évértékelőjéből és parlamenti beszédéből a "konkétumokat" hiányolták. Annyit azért megjegyeznénk, hogy "konkrétumok" alatt mindenki a reformintézkedések többször megígért, ám mindannyiszor elhalasztott bejelentését értette. Hiszen Orbán egyre laposabb megszólalásaiból kiderült, hogy halvány elképzelése sincs arról, merre tovább a mások pénzének hatalmi kényszerrel kieszközölt elvétele után. Vagy ha van, akkor azzal kellene indítania, hogy 2002 utáni politikáját - ha nagyon engedékenyek vagyunk, akkor a 2008-as "szociális népszavazás" kampányával kezdett politikáját - megtagadja. Beleértve legújabb büszkeségét, az adótörvény módosítását is, ami kártékonyságában az MSZP legendás 2006-os áfacsökkentési akciójával vetekszik.

Megnyugtató, hogy végre olyan kormányunk van, amely megvéd minket a ránk leselkedő bajoktól. A nyugdíjunkat már megvédte, amikor a magánnyugdíjpénztárban elhelyezett vagyon államosításával lehetetlenné tette, hogy rosszakaróink tőzsdézzenek vele. Folyamatosan oltalmazza az árfolyam változásától sújtott devizahiteleseket, és a legutóbbi hírek szerint a közszolgáltatások (áram és gáz) árának emelésétől, valamint a pénzintézeti díjtételek növekedésétől is meg fog minket óvni. Mindez azonban smafu ahhoz képest, hogy most már a bérünk csökkenésétől is megvéd majd. Mit is mondhatnánk? Talán azt: ilyen hathatós védelmezőkkel ellenségre már nincs is szükségünk.

Sir Roger Casement (1864-1916) élete és halála tárgyában kapirgáltunk legutóbb. Alkalommal erre a 2010-es irodalmi Nobel-díjasnak, Mario Vargas Llosának az új regénye szolgált: az 1911-ben a brit birodalomnak tett szolgálataiért lovaggá ütött, majd 1916-ban hazaárulóként halálra ítélt és kivégzett brit diplomata a perui szerző El sue–o del celta (A kelta álma, 2010) című regényében támadt új életre, gyarmatok és nemzetek, lojalitások és pálfordulások máig fel- és megoldatlan paradoxonjaival kísértve meg posztkoloniális és identitásválságos jelenünket.

Az elmúlt hét politikai bulvárhírei, szokott gumicsontjai kitakarták azt a bejelentést, miszerint a Nemzeti Erőforrás Minisztérium 100 millió, míg a fővárosi önkormányzat további 75 millió forinttal csökkenti idén a Budapesti Fesztiválzenekarnak nyújtandó támogatás összegét. Tán nem is szólnánk, ha nem a világ egyik bizonyítottan legkiválóbb szimfonikus zenekarát sújtaná ez a brutális megvonás.

...plus c'est la même chose, mondotta egy francia bölcs valamikor, hogy kicsoda, juszt sem fogunk utánanézni, pedig megtehetnénk. Minél többet változik, annál inkább ugyanaz marad.

Hétfő óta ténykérdés, amit eddig is emlegettünk sokszor, de mindig feltételes módban: Orbán Viktor nem akar (tud) semmit megváltoztatni, jobb terv híján neki jó minden úgy, ahogy húsz éve eszi már a fene. Pedig egy hónapja még azzal etette Európát, hogy hamarosan mélyreható szerkezeti változtatások jönnek, amiből hatékonyság, gazdaságosság és kozmikus léptékű fejlődés fakad. Persze ez is kamu volt, hisz a belengetett reformok, a segélyezési rendszer felszámolása, a gyógyszerár-támogatások csökkentése csak bajt és nyomort hozhatnak, pénzt annál kevesebbet (bővebben lásd nagyinterjúnkban).

Az igazi hír nem az, hogy a Jobbik elnöke a parlamenti ülésszak nyitányát felhasználva végre nagy nyilvánosság előtt is zsidózhatott és cigányozhatott egy sort. Az sem, hogy mindezt a betiltott Magyar Gárda mellényében tette (a tavalyi alakulóülésen is abban feszített). Még csak nem is az, hogy az MSZP-politikusok hosszú idő után olyat cselekedtek, amivel fenntartás nélkül egyet lehet érteni: egyikük rendőrt hívott, a szocialista alelnök pedig amint tehette, azonnal rendkívüli házbizottsági ülést hívott össze a pimasz gesztus miatt - hiszen a jogerősen betiltott egyesület egyenruhájában grasszálni nyílt törvénysértés. Az igazi hír az, hogy...