Vélemény

1990-ben az SZDSZ-nek nem volt miniszterelnök-jelöltje. Antall József képmása ezer és ezer plakátról hirdette (Kölcsey nyomán) a szabadság és tulajdon programját: senkinek nem lehetett kétsége, hogy az MDF győzelme esetén ez az ember lesz Magyarország kormányfője. Az SZDSZ plakátjairól Magyar Bálint, Pető Iván és Rajk László nézett a választópolgárra. A párt elnöke, legtekintélyesebb politikusa, Kis János nem indult a választáson, az 1989-es tárgyalások és a négyigenes népszavazás sztárja, Tölgyessy Péter képmását pedig csak a saját választókerületében, a Ferencvárosban lehetett látni.

A hétvégén ügydöntő népszavazást tart az ország arról, hogy az Országgyűlés eltörölje-e a vizitdíjat, a fejlesztési részhozzájárulás néven törvénybe iktatott tandíjat, valamint a kórházi napidíjat. A referendum ugyanakkor sokak, hovatovább az érdeklődő közvélemény jelentős hányada szerint "nem ezekről a kérdésekről szól".

Bár vélhetően mások is jelezték már, azért én is szólok: a Vastrabant Hathárom című száma a Hobo Blues Band 1986-os Esztrád c. lemezén megjelent 6:3 c.

Búr-Baky Miklós most James Madisontól kölcsönzött mottót, amellyel egy lépéssel előbbre jutottak a szerző kilétét kutató olvasók. Mert ugyebár nem lehet egykönynyen és következmények nélkül Madisont idézni.

Közvetlen demokrácia vagy legyen rendesen, vagy ne legyen sehogy - a közvetlen demokrácia őszinte hívei és jó ismerői gyakran hördülnek fel ekképpen, ha azt látják, kedvenc intézményeikkel visszaélnek a politikusok. A félmegoldásoknál, az időnkénti, kiszámíthatatlan népszavazásoknál, meg annál, ha a népszavazás intézményét a politikai erők annak eredeti szellemével ellentétesen használják fel, még mindig jobb, ha egyáltalán nincs mód a közvetlen döntéshozatalra. Persze: ahogy nincsenek gonosz gépek, a népszavazás intézménye sem ab ovo rossz, kerülendő vagy éppen alkalmatlan demokratikus döntések meghozatalára. Csak tudni kell(ene) vele élni. A hét végén lezáruló abszurd népszavazási játékot a magyar politika kisszerűsége termelte ki - ám ezt azért tehette meg, mert maga a szabályozás is rossz. Vajon mit kellene tennünk, és milyen elvi lehetőségek állnak előttünk, ha a rendszerváltáskor rajtunk ragadt, használhatatlan, antidemokratikus rendszert meg akarnánk változtatni?

Ha megvalósul a kaposvári színigazgatói pályázat gondosan kidolgozott forgatókönyve, akkor itt a vége: immár a színháztörténet lapjaira költözik a kaposvári színház elmúlt negyven esztendeje. Fényes régi lapok ezek: a magyar színházművészet megújulása követhető nyomon rajtuk; azok a fejezetek - az azóta rég letűnt Szolnokkal és egy-egy rövid időszakban más vidéki városokkal együtt -, amelyekből megszületett és felnőtt a mai élvonal. Igazán csekély túlzás: jószerével mindenki, aki részese és szereplője annak a színháznak, amely a világba is elvitte hírünket, ezekből a műhelyekből, és legfőképpen Kaposvárból nőtt ki.

A rendelőintézetben egy bácsi hajolt le az ablakhoz, ahol be kellett nyújtani a dolgokat. "Vizelet?" - mondták az ablak mögül. A bácsi kicsit fölegyenesedett, és félig nekünk, a többi várakozónak mondta: "Aztat is kelletett hozni?" Egyszerű, szegényes ruhájú, öreg bácsi volt, talán őstermelő, és mindez nagyon régen történt, az ötvenes években, a rendelőintézetet még OTI-nak hívták. Mindenesetre akkoriban az iskolázatlan beszélők még sűrűn használták az aztat meg a kelletett alakokat. Ragkettőzés?

Február végén, a kormány egyetértésével, eldobta a forint mankóit a Nemzeti Bank. A nagyobb kilengések ellen támasztékul szolgáló sávhatárokat eltörölték: eztán szabadon mozoghat az euró forintárfolyama, elméletileg 0-tól végtelenig. A jegybanknak persze most is van eszköze arra, hogy terelje az árfolyamot. Az alapkamat emelésével vonzóbbá teheti a forintot, hogy az árfolyam erősödésén keresztül mérsékelje az inflációt, és fordítva: kamatot csökkenthet, ha inflációs célja gyengébb forint mellett is teljesülni látszik. A szabad lebegtetés rendszerében viszont már nem kényszerül arra, hogy bizonyos értékeknél (eddig a 240 és a 324 forintos sávhatárokon) útját állja az árfolyam erősödésének vagy gyengülésének.

A KDNP Barankovics Alapítványa "izraelita műhelyt" kíván létrehozni. Ez, ha kicsit meglepő is, önmagában nem elítélendő.

Előfordult már, hogy közpolitika-órámról a hallgatók egyenesen a tandíj elleni tüntetésre mentek. Jókedvűen, fölszabadultan, anélkül, hogy bármiféle ellenséges indulatnak akár csak a nyoma is meglett volna bennük a rendszer, a hatalom, a gaz politikusok iránt. Csak engedelmeskedtek egyfajta győzelmes öröm nélkül vállalt, de azért nem is kínos kötelességnek. Így mentek tüntetni: a közpolitika-órámról, melyen éppen a tandíjról beszélgettünk.

A népszavazási kampány jelszavainak és hazugságainak áradatában hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni a legelemibb összefüggéseket is. Hadd hívjuk föl most a figyelmet néhány elemi részre.

Dézsavúnak vagy dézsavűnek - erről még folynak a viták redakciónk anyanyelvi tagozatában - nevezik azt a méltán közismert érzeményt, amikor az ember úgy van vele, hogy egyszer ebbe mintha már beleléptem volnaÉ Márpedig mi az utóbbi napokban láttunk egy csomó dézsát elszabadultan kószálni szerte a hazában, mind egyre közeledtek, egy egész dézsa-felkelés van kibontakozóban (lásd még Macbeth; Hívja Dézsa Györgyöt!; Ha én dézsa volnék és további műalkotások).

A kosovói függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után elszabadult a pokol - nem Kosovóban, és még csak nem is Szerbia és Kosovo határán, mert ott nem bír. Hiába gyülekeznek a határ szerb oldalán az elmúlt évek háborúinak veteránjai, a szerb Freikorps és a Stahlhelm - miután dühüket kitöltötték két bódén, a KFOR (a NATO) ellenőrzése alá vonta a határt. A pokol Belgrádban szabadult el. A frusztráció és az erőszak, ami semerre sem bír Szerbia határain kívülre löttyenni, most Szerbia határain belül keres magának áldozatokat. Hiszen az országot az elmúlt 13 évben nemzetközi katonai erőkkel vették körbe, mert kicsit sok államot rohant le maga körül.