Előfordult már, hogy közpolitika-órámról a hallgatók egyenesen a tandíj elleni tüntetésre mentek. Jókedvűen, fölszabadultan, anélkül, hogy bármiféle ellenséges indulatnak akár csak a nyoma is meglett volna bennük a rendszer, a hatalom, a gaz politikusok iránt. Csak engedelmeskedtek egyfajta győzelmes öröm nélkül vállalt, de azért nem is kínos kötelességnek. Így mentek tüntetni: a közpolitika-órámról, melyen éppen a tandíjról beszélgettünk.
Mint tanár, természetesen nem folytathattam tandíjpárti propagandát, s dehogynem folytattam, hiszen a tandíj bevezetésének szükségessége régi meggyőződésem, és milyen tanár az, aki nem vállalja véleményét; főként, ha hajlama van a szadomazóra is. Mégis inkább a közpolitikai problémákra hívtam föl a figyelmet. A tandíjnélküliség igazságtalan lehet mindazokkal szemben, akik nem részesülhetnek az ingyenes felsőoktatási képzés gyönyöreiben; ugyanakkor a társadalmi műveltség emelkedésével a társadalom minden tagja részesülhet ennek az egész társadalomra kiható áldásaiból. A közköltségen szerzett magánhaszon tipikus esetével állunk szemben; ugyanakkor Ronald Dworkin egy nevezetes esszében (Miért támogassa az állam a művészeteket?) éppen azt írja le, hogy a védőoltás esete foroghat itt fönn: ha a populáció egy részét beoltjuk teszem azt a "B" vírus ellen, akkor az egész társadalomban sokkal kevesebben lesznek betegek, mert a vírus terjedése akadályokba ütközik.
*
Közpolitikáról lévén szó, néhány egyszerű és számszerű példát is megvizsgáltunk. Ha egy hallgató képzési költsége mondjuk egymillió forint évente, a tandíj meg 2000 forint havonta, akkor a hallgató saját képzési költségei címén körülbelül 20 000 forintot fizet be. Ez azt jelenti, hogy a képzési költséget még mindig túlnyomórészt az állam fizeti. A szemeszterenkénti 60 000, évi szinten 120 000 forint még mindig csak 12 százaléka a teljes képzési költségnek (ez lenne körülbelül a mostani tandíj nagyságrendje). Kicsinyke díj ez egy olyan nagyüzem szolgáltatásainak igénybevételéért, amely a legdrágábbak közé tartozik.
Ha pedig azt is megvizsgáljuk, amint azt közpolitikai elemzések nemegyszer megtették már, hogy mennyivel nagyobb az elhelyezkedési esélye azoknak, akik diplomával rendelkeznek, azokhoz képest, akik nem, és hogy mennyivel többet keresnek azok, akiknek jó diplomájuk van, mint akiknek nincs ilyen, vagy nincs semmilyen - ha ezeket figyelembe vesszük tehát, akkor a szociálisan és a tanáraik jövedelmi viszonyai iránt is érzékeny hallgatóknak vajon nem maguknak kellene-e követelniük a tandíj bevezetését?
Annál is inkább, mert a tandíjtalanság - amellett, hogy esetleg lehetővé teszi néhány elesettebb társuk tanulását (amit egy jó ösztöndíjrendszer amúgy is sokkal jobban tud segíteni) - a módosabb középosztálybeliek társadalmi vezető szerepét termeli újjá. Az oktatás mindvégig pénzbe, sok pénzbe kerül. A szülők szinte mindent hajlandók vállalni, ha gyermekeik sorsáról van szó, a napközitől a doktori képzésig, a már óvodáskorban erőltetett angol nyelvtanfolyamtól a magánórákon, az iskolán kívüli sportolási és művelődési alkalmak megteremtésén keresztül a külföldi cserehallgatói szemeszterig. Aki így képes támogatni a gyerekét, és eljuttatja az egyetemig, az már eleve előnyben volt, és ezt az előnyt az egyetemi végzettséget megszerző gyermeke csak tovább viszi. Miközben attól tartunk, hogy a szegények és tehetségesek elriadnak a felsőoktatástól, nem vagyunk hajlandók tudomást venni arról, hogy a tehetséges szegények el sem jutnak a felvételi lehetőségéig - a mai tandíjmentes időszakban sem. Ilyenkor megkérdezem a hallgatóimat: ki érzi szegénynek és tehetségesnek magát? Mondanom sem kell, hogy alig egy-két ember jelentkezik.
Végül kissé gonosz módon személyesre veszem a figurát. Elmondom a hallgatóknak, hogy mennyit keresek, és hogy mennyivel többet szeretnék. Hogy évente mennyit költök könyvekre, mert alig van az országban könyvtár, ahonnan az oktatáshoz és saját, ámbátor kizárólag a hallgatók érdekében szükséges fejlődésemhez a könyveket beszerezhetném. Felhívom a figyelmüket arra a 18 négyzetméteres szobára, amely hármunknak szolgál irodául. Szóval rinyálok rendesen, majd a végén, az égre pislogva, megkérdezem: csodálkoznak-e azon, hogy más megélhetés után is kell néznem, és ezért alig van időm, hogy a kurzusokon kívül velük foglalkozzam - pedig ez milyen jó volna nekik.
Tehát, hogy döntenének? - kérdezem mindezek után, és próbaszavazást rendelek el. Az olvasó e ponton meg fog lepődni, ahogy magam is meg szoktam. A hallgatók zöme elismeri a tandíj szükségességét, és legelsőbben is a társadalmi igazságosság okán. Nem igaz tehát, hogy a hallgatók az igazságosság tekintetében érzéketlenek volnának. Sőt, olykor saját érdekeik ellen is képesek szavazni (ilyenkor szoktuk megtárgyalni az érdek fogalmának belső megosztottságát, a magánérdek és közérdek ellentmondásait).
S ekkor elindulnak tüntetni a tandíj ellen, én pedig magamba roskadva, saját érveim súlya alatt megtörve elmélkedem arról a metafizikai kérdésről, hogy az igazság és a vélemény (doxa) mennyire különbözik egymástól.
Mi történik?
*
Az eszmecsere során a hallgatók legtöbbször hangoztatott tandíjellenes érve voltaképpen Széchenyi attitűdjére szűkül. Az országnak szüksége van a kiművelt emberfőkre; ez mindenkinek jó; a legszegényebbeknek is, akik élvezhetik mindazon jótéteményeket, melyekkel e kiművelt fők által vezetett ország kecsegteti őket; a kiművelt emberfők előrelendítik majd az ország gazdaságát, és találmányaikkal megcélozzák a Nobel-díjat, a magyar híre szerte a világban elterjed és lelkesedést vált kiÉ Magyarságteljesítmény - vajon hol olvastam én ezt először és mikor? Csak nem Csurkánál; és lehet-e, hogy 1993 táján?
Az alapvető probléma az, hogy a politikai közösség szolidaritására egyedül a nacionalista jobboldal adott eleddig definíciót. Az igazságossági kritériumokat tartalmazó, szekularizált közbeszédben a közös tehervállalás nem nyert érvényes kifejtést. És ha a hallgatók, akik a közösségi lét biztató és megnyugtató melegét keresik, a készen kapott és reformkori grandezzával előadott közösségi ideológiához fordulnak, akkor nem csak az ő melegigényük hiányosságait kell észrevennünk. Hanem azt is, hogy ennek az ideológiának az alternatívája, bár öntudatlanul vonzza őket, eddigelé mégis megalapozatlan. Ezért gondolom a tandíjra vonatkozó népszavazási kérdést oly fontosnak és perdöntőnek abban, hogy a közösség mely definíciója győzedelmeskedik márciusban - március idusa előtt egy szűk héttel.
A szerző a Pécsi Tudományegyetem és a budapesti Corvinus Egyetem oktatója.
