A bringások több mint háromnegyede teljesen szabályosan közlekedik (a szabálytalanságok nagy része pedig nem mások, hanem saját maguk veszélyeztetését jelentik, például lámpahiánnyal) – ezt még a rendőrség is igazolja. Hogy a társadalom kellemetlenül nagy része számára mégis a közellenségek járművét jelenti a két kerék, arról az az elenyésző kisebbség tehet, amelynek tagjai révén szélvészgyorsasággal terjedhetnek el „a múltkor is láttam, hogy egy hülye állat bringás…” kezdetű elrettentő és a hatás kedvéért nemritkán trágárságokkal fűszerezett tanmesék. És persze az okok között nem elhanyagolhatók az előítéletek sem, na meg a rosszul felmért helyzetek félreértelmezése – mint amikor a halálra vált gyalogos anyázva ugrik el az egyébként épp megálló, szabályos és értetlenül pislogó bringás elől.
Persze igaz, ami igaz, ott van az a néhány – tényleg csak néhány – kerékpáros, aki nem csak saját magát veszélyezteti úri jó dolgában, de a többieket is: a kiszámíthatatlanul és jelzés nélkül előzgetők, a telefonálók, a zsúfolt zebrán átszáguldók, az elsőbbséget meg nem adók. Sújtsa őket jogos népharag, vagy még inkább a jogszerű retorzió – a kihágásért, a szabályos többség lejáratásáért egyaránt.
| ||
De ott settenkednek a homályban, az erkölcstelenség posványában a kezüket dörzsölő, velejükig romlottak. Akikkel rosszabb együtt bringázni, mint akárhány dudáló sofőr mellett. Akik nagyobb erővel pengetik az idegszálakat, mint egy kerékpárútra ráparkoló rokkantigazolványos Audi. Akik nem tisztelnek se embert, se istent – se autóst, se biciklist. A bringások, akiket még a többi bringás is utál.
Akik felmerészkednek a soksávos, nagy forgalmú utakra azok közé, akiknek a bringa nem szórakozás, hanem jármű, amivel minél gyorsabban szeretnének eljutni az egyik pontból a másikba – de fiatal koruk vagy méregdrága kerékpárjuk ellenére is úgy tekernek, mintha simogatni akarnák a pedált. Márpedig a Nagykörúton vagy egy szűk félméteres bicikliúton szinte lehetetlen az élet kockáztatása nélkül előzni. És amikor az ember megközelíti őket, látja, hogy a tökéletesen sík úton is hegymenetbe van állítva a huszonnégy sebességes váltójuk, így tízszer ennyi izommunkával se tudnának vállalható sebességre gyorsulni.
De az ember megtalálja a megfelelő alkalmat, jelez, talál egy szamaritánus autósofőrt, aki engedi előzni, és sikeresen eléjük kerül. És vidáman halad egészen a következő piros lámpáig, ahol, mint a közlekedés szabályos résztvevője, a záróvonal előtt megáll. És akkor jön a baj: amíg piros a lámpa, a settenkedők hátulról beérik, fittyet hánynak a záróvonalra, és addig avászkodnak előre, amíg épp csak nem viszi le az első kereküket a busz a kereszteződésben.
Aztán pedig nem indulnak el a zöldnél. Mert bár alighanem így érezték időtakarékosnak, megspórolva azt a mintegy két másodpercet, amíg a záróvonaltól jelen pozíciójukig feltáruló távolságot megteszik, de a terv többnyire dugába dől, hiszen ahol megálltak, onnan nem látszik a lámpa.
És utána indulhat az újabb lassúzás és az újabb előzési kör; ha alkalmas útszakaszt fogtunk ki, és nem adjuk fel a záróvonallal kapcsolatos elveinket, minden egyes kereszteződés után újra meg újra. Az aljas terv pedig sikerül: egyetlen akciócsoporttal okoztak egy rossz napot a többi bringásnak, az autósoknak mögöttük, plusz az autósoknak a kereszteződésben (mert a legtöbben a legendák ellenére nem szeretnek biciklistákat elcsapni). Tartogassa a nép azt a bizonyos haragot rájuk!
