Bringások, akiket még a többi bringás is utál

  • Kovács Bálint
  • 2014. szeptember 7.

Veló Világ

A kerékpárral közlekedők egyik legnagyobb bánata, hogy a közlekedés nem kevés többi résztvevője előszeretettel adja jelét feléjük irányuló gyűlöletének. Ez a gyűlölet többnyire teljesen ok nélküli. De vannak, akik mindent megtesznek, hogy rászolgáljanak.

A bringások több mint háromnegyede teljesen szabályosan közlekedik (a szabálytalanságok nagy része pedig nem mások, hanem saját maguk veszélyeztetését jelentik, például lámpahiánnyal) – ezt még a rendőrség is igazolja. Hogy a társadalom kellemetlenül nagy része számára mégis a közellenségek járművét jelenti a két kerék, arról az az elenyésző kisebbség tehet, amelynek tagjai révén szélvészgyorsasággal terjedhetnek el „a múltkor is láttam, hogy egy hülye állat bringás…” kezdetű elrettentő és a hatás kedvéért nemritkán trágárságokkal fűszerezett tanmesék. És persze az okok között nem elhanyagolhatók az előítéletek sem, na meg a rosszul felmért helyzetek félreértelmezése – mint amikor a halálra vált gyalogos anyázva ugrik el az egyébként épp megálló, szabályos és értetlenül pislogó bringás elől.

Persze igaz, ami igaz, ott van az a néhány – tényleg csak néhány – kerékpáros, aki nem csak saját magát veszélyezteti úri jó dolgában, de a többieket is: a kiszámíthatatlanul és jelzés nélkül előzgetők, a telefonálók, a zsúfolt zebrán átszáguldók, az elsőbbséget meg nem adók. Sújtsa őket jogos népharag, vagy még inkább a jogszerű retorzió – a kihágásért, a szabályos többség lejáratásáért egyaránt.

false


De ott settenkednek a homályban, az erkölcstelenség posványában a kezüket dörzsölő, velejükig romlottak. Akikkel rosszabb együtt bringázni, mint akárhány dudáló sofőr mellett. Akik nagyobb erővel pengetik az idegszálakat, mint egy kerékpárútra ráparkoló rokkantigazolványos Audi. Akik nem tisztelnek se embert, se istent – se autóst, se biciklist. A bringások, akiket még a többi bringás is utál.

Akik felmerészkednek a soksávos, nagy forgalmú utakra azok közé, akiknek a bringa nem szórakozás, hanem jármű, amivel minél gyorsabban szeretnének eljutni az egyik pontból a másikba – de fiatal koruk vagy méregdrága kerékpárjuk ellenére is úgy tekernek, mintha simogatni akarnák a pedált. Márpedig a Nagykörúton vagy egy szűk félméteres bicikliúton szinte lehetetlen az élet kockáztatása nélkül előzni. És amikor az ember megközelíti őket, látja, hogy a tökéletesen sík úton is hegymenetbe van állítva a huszonnégy sebességes váltójuk, így tízszer ennyi izommunkával se tudnának vállalható sebességre gyorsulni.

De az ember megtalálja a megfelelő alkalmat, jelez, talál egy szamaritánus autósofőrt, aki engedi előzni, és sikeresen eléjük kerül. És vidáman halad egészen a következő piros lámpáig, ahol, mint a közlekedés szabályos résztvevője, a záróvonal előtt megáll. És akkor jön a baj: amíg piros a lámpa, a settenkedők hátulról beérik, fittyet hánynak a záróvonalra, és addig avászkodnak előre, amíg épp csak nem viszi le az első kereküket a busz a kereszteződésben.

Aztán pedig nem indulnak el a zöldnél. Mert bár alighanem így érezték időtakarékosnak, megspórolva azt a mintegy két másodpercet, amíg a záróvonaltól jelen pozíciójukig feltáruló távolságot megteszik, de a terv többnyire dugába dől, hiszen ahol megálltak, onnan nem látszik a lámpa.

És utána indulhat az újabb lassúzás és az újabb előzési kör; ha alkalmas útszakaszt fogtunk ki, és nem adjuk fel a záróvonallal kapcsolatos elveinket, minden egyes kereszteződés után újra meg újra. Az aljas terv pedig sikerül: egyetlen akciócsoporttal okoztak egy rossz napot a többi bringásnak, az autósoknak mögöttük, plusz az autósoknak a kereszteződésben (mert a legtöbben a legendák ellenére nem szeretnek biciklistákat elcsapni). Tartogassa a nép azt a bizonyos haragot rájuk!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.