Jó hely a miniszterelnökségi minisztérium, mert sok benne a munka, olyan sok, hogy 10 államtitkár is kell hozzá. S hogy e tíz közül pont Potápi Árpád Jánosra lett kiszignálva, hogy dalban mondja el a kormányunk panaszát, nos, az akkor is érthető, ha a tömegesen előforduló államtitkárok között egy konkrét (és feltehetően néhány titkos) költő is található. Meglehet, L. Simon László önkezével is szép dalt írt volna, de Potápi egyből tudta, hogy kihez kell fordulni, hogy a magyarok panaszát megénekelje. Nos, a paksi Csengey Dénes Kultúrház egyik igyekvő dolgozójához, Gyulai Istvánhoz.
A fordulásnak meg is lett az eredménye, amit sajtótájékoztatón mutatott be az államtitkár. Indít tehát a kormány Örökségünk néven egy mozgalmat, mely arra hivatott, hogy egy dal segedelmével összefésüljék az oldott kéveként szertehullt magyarságot. A kampány arra igyekszik rábírni a magyar embereket, nem viccelünk, hogy énekeljék ezt a dalt, s általa majd jobban összetartoznak.
Ne türelmetlenkedj, drága olvasó, még mindig nem a dal jön. Hanem egy kedves emlék, hisz nem ez az első összetartozó kampánya a kormánynak. S valahogy mindig a dalt, így, csupa nagybetűvel választják hozzá csodafegyvernek. A mi kedvencünk a felhozatalból a Barackfa dal volt, ami persze nem a Miniszterelnökség, hanem a KIM projektje volt, de ugyanerről szólt, s ugyanilyen mozgalom himnuszának szánták. Tán ezért is kellett most Potápit kihívni az újabb esethez. Hátha ő nem szúrja el annyira, mint két-három éve a KIM.
Nos, ítéljék meg önök.
Produkció!
