Nagy ívű publicisztikával jelentkezett a Népszabadságban Lengyel László. A mester régi gyakorlata szerint már-már költői prózában előadott beszély mindennek mondható, csupán optimista hangütésűnek nem. Furcsán is venné ki magát, ha arról énekelne örömódát, hogy milyen is az élet a feszt harcban álló autokráciákban. Milyen Putyin, Erdoğan vagy éppenséggel Orbán országa, s milyen lesz Kaczyński birodalma. Ám mivel Lengyel lírai énje gazdasági szakelemet takar, az írás kihoz pár szembeszökő információt is a takarásból.
„A nacionalista nemzetállami megoldások sehol sem mutatnak gazdasági eredményeket. (…) Ezért a korrupt tekintélyelvű uraknak folyamatos szükségállapotot, hadi helyzetet kell produkálniuk, vagyis a válságokat meg is kell oldaniuk és nem is. (…) Ha nincs az orosz fegyverek krími, szíriai vagy marsbeli győzelme, ha senki nem akarja megtámadni Oroszországot, akkor szembe kell nézni az emelkedő árakkal, a romló szolgáltatásokkal, a kilátástalan jövővel.
Ha nincsenek menekültek, mert kerítéseinkkel a szerbekhez és a horvátokhoz szorítottuk őket, ha Soros György csapatait és a norvég alapítványok terroristáit sikerült a keresztény nemzetieknek visszaverniük, akkor kiderül, hogy európai pénzek nélkül, az elátkozott multinacionálisok nélkül nincs növekedés, nincs tisztességes iskola, kórház, szociális ellátás…” – állítja Lengyel, s komolyan ugyan ki vitatkozna vele.
Csakhogy a költőiségnek is meg kell adni az árát, így Lengyel Shakespeare-nél találja meg – egy valóban alapos elemzés végén – a megoldást. „Aztán megjön Norfolk vagy Jani/Tóni, és hozzák a cédulát, mit sátrukra tűztek a döntő csata reggelén. III. Richárd vagy Viktor olvassa: Jockey of Norfolk, vigyázz egy kicsit, / Mert eladták jó pénzen uradat, Ricsit.
Nem marad más hátra, mint országot adni egy lóért.”
Hát, ha ez így van, akkor Magyarországnak nem egyre, de inkább néhány millió Shakespeare-re lesz szüksége legkésőbb 2018-ban.
