Hiába a sárdobálás, a miniszterelnökünk bebizonyítja, hogy aranyból van a szíve. Kutyus, cica, baba, család – Orbán Viktor a méltósága maradékára sem vigyáz.
Ajánlom
Régóta látjuk, mégis újra és újra meglepődünk, hogy Orbán Viktornak semmi sem drága, ha szavazatokra van szüksége. Nem számít, ha milliárdokba kerül, ha komplett társadalmi csoportok életét keseríti meg, ha évtizedek alatt gyógyuló sebeket üt a társadalom tudatán, nem számít semmi és senki.
De amióta Habony Árpád átvette az uralmat az elméje fölött, Orbán Viktor a saját méltóságát is rutinszerűen tiporja a sárba, mégpedig néhány kattintásért cserébe. Hiszen különben mi másért nyúlna rendszeresen a legkínosabb „kattintásmágnesek” után a magyar miniszterelnök kommunikációja?
Ez most pont arról jutott eszünkbe, hogy a felújított Barátság I. kőolajvezeték átadása alkalmából ma ezt a politikailag kétségkívül releváns képet tartotta fontosnak közzétenni a konzervatív kormányfő.
Ha azt hitték, hogy a kisbabákig már nem jutunk el, akkor ajánljuk a Cukiság a négyzeten című videoművészeti alkotást, szintén a kormány fejének fő Facebook-oldaláról, amelyen Orbán Viktor három percen keresztül gyerekeket cirógat és gyúrogat, gügyög és puszit dob.
1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné(This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.
A filozófus-író (Denis Podalydès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.
Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.
Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.
Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.
