Sajnos maga a rendező is ebbe a hibába esik – így mi sem menekülünk a középszerű Adrien szánnivaló vívódásától, akit az őt játszó Benjamin Lavernhe és Tirard minden igyekezete ellenére is lehetetlen kedvelni.
Adrien és Sonia hosszabb kapcsolatuk után épp szünetet tartanak, a nő kérésére. A férfi nem igazán találja a helyét az életben, és Sonia távozása is eléggé megviseli. Épp ekkor kéri meg leendő sógora, hogy tartson beszédet az esküvőn. A felkérés elfogadása feletti rágódás közben felszínre törnek Adrien addig elnyomott szorongásai, családi problémái és meg nem oldott konfliktusai. Mindez túlhajtott önreflexióval, kikacsintásokkal és erőltetett vizuális gegekkel – amelyek mintha azt lennének hivatottak elkendőzni, hogy a szegény kis Adrien nyöszörgései meglehetősen laposak. A film abba a romatikus film alműfajba illeszkedik, amelyben unalmas férfiak igyekeznek visszaszerezni/megtartani látványosan izgalmasabb barátnőiket (500 nap nyár; Scott Pilgrim a világ ellen; Egy makulátlan elme örök ragyogása). Csakhogy A beszéd hiába reflektál megszállottan Adrien vaskos és számos jellemhibájára, mégsem sikerül szimpatikussá vagy egyszerűen csak viccessé tennie a karaktert. Az sem segít, hogy a többi szereplő – a merev lánytestvértől a kedves mamáig – is kimondottan idegesítő, de a pálmát a film válogatottan tenyérbe mászó férfi archetípusai viszik el.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
