Visszhang: film

Beckett

  • - kg -
  • 2021. augusztus 18.

Visszhang

John David Washington egész hétköznapian fest, ahogy menekülő turistaként lejtőkön ereszkedik alá.

És ez lényeges szempont, mert a nagy Denzel sztárság felé araszoló fia épp egy olyan thrillerben tartózkodik, amelyben minden a rossz időben, rossz helyen tartózkodó hétköznapi amerikai népszerű kliséjére épül. Most egy Ohióból származó klisé botladozik a görög tájban, mert olyat látott, amit nem kellett volna – na ja, ezek mindig olyat látnak. Aztán mehet a kisemberes bukdácsolás, és az ifjabb Washington ezt jól csinálja: értetlenül néz és rohan, és mindezt olyan jóféle amatőr mozdulatokkal teszi, amelyeket rögtön kivágnának egy Mission Impossible-filmből. A gazos lejtők is autentikusnak tűnnek, az athéni utcákat sem stúdióban építették fel, a Washington figuráját segítő kétszavas statiszták pedig biztos mind a helyi színjátszás megbecsült tagjai, ahogy az minden nálunk forgatott Die Hardban is így van.

Szóval, hegyoldal, athéni metrózás és kétségbeesett nézés dolgában kedvező a mérleg, a hősünket üldöző pocakos rendőr is elég igazinak tűnik, csak a politikai kavarás, az olyan megmosolyogtatóan együgyű. Itt valaki fapados üldözős mozi helyett nemesebb anyagú politikai thrillert akart készíteni, ezért valahol az Omonia és a Syntagma tér között a főhősnek tagoltan elmagyarázzák, hogy Görögországot szigorú megszorítások érték, de szegény színészeknek még a szélsőjobbos ultranacionalistákról és a kommunistákról is kell mondani valamit. És máris a politikai thriller magasabb régióiban vagyunk. Már ahogy Móricka elképzeli.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.