Úgy kezdődött, hogy felrohant a színpadra egy rövidgatyás srác Rage Against the Machine-pólóban, bilinccsel a csuklóján. Utóbbit még az első dal (6:00) közben letépte magáról, mi pedig ugráltunk vele több mint hetven percen keresztül. Grandson figurájában egyszerre van meg egy old school rapper lazasága, egy autentikus punkzenész pusztító dühe és egy pop-metal énekes profizmusa, aki gond nélkül vált üvöltésből nagy ívű, tiszta refrénéneklésre. Zeneileg is nagyjából ezekből a stílusokból táplálkozik, amihez tökéletesen passzol a mindössze egy dobos fiúból és egy gitáros lányból álló kísérő zenekara. Az amerikai-kanadai énekes-rapper láthatóan minden pillanatát őszintén élvezte a koncertnek, amit meg is hálált a fokozatosan gyarapodó, egyre lelkesebb és egyre hangosabb közönség. A küzdőtéren tényleg mindenki azt érezhette, hogy olyasvalaki áll a színpadon, aki önmaga ünnepeltetése helyett maradandó közösségi élményt akar nyújtani az egybegyűlteknek. Jó volt a főhős felszólítására körbenézni, átintegetni a kordon túloldalán állóknak, és tudatosítani, hogy milyen sokfélék vagyunk. Jó volt látni az egymást megölelő embereket, amikor egy ballada (Heather) kapcsán a mentális betegségekkel küzdők nehézségei kerültek szóba. Jólesett a színpadról hallani, hogy egy országot sem lehet megítélni a rasszista kormánya alapján.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
