Visszhang: film

Az utolsó titkos ügynök

  • SzSz
  • 2021. augusztus 4.

Visszhang

Jean-Claude Van Damme manapság három-négy évente kacsint ki a képernyőről, jelezve, hogy ő is ironikus szemmel néz saját hagyatékára – mindezt még mindig jellegzetes spárgájával és dagadó izmokkal teszi.

A belga akciósztár azonban már 60 éves, így a verekedések helyét egyre többször a humor vagy a fanyar önirónia veszi át: legyen szó híressé vált autóreklámjáról, gagyi akcióvígjátékairól, vagy épp a JCVD nevű 2008-as görbetükréről. Az utolsó titkos ügy­nökben a Jean-Claude Van Johnson című, egy évadot megélt sorozata után ismét titkos ügynököt alakít. Ezúttal Richard Brumère-nek, vagy­is Ködnek hívják, és természetesen ő a valaha élt legnagyobb James Bond-klón, akihez talán csak egy felemás cipőjű magas szőke férfi, vagy az OSS 117-sorozat ügynöke érhet fel – a franciák láthatóan szeretik a zsánert. A Köd kénytelen több évtizedes száműzetéséből visszatérni, mivel fia – az a hebrencs, habókos fajta, aki természetesen tökéletes ellentéte apjának – bajba kerül. A gonoszt egy nagypofájú maffiavezér képviseli, aki Tony Montanának képzeli magát: egy ponton épp a Sebhelyes­arcút nézi, egyébként pedig úgy beszél és öltözködik, mint Al Pacino figurája – sőt, még az örökbecsű Say Hello to My Little Friend! is elhangzik tőle.

Épp ez a fajta erőltetettség a film legnagyobb problémája: minden túl sok és túl hangos benne – kivéve az akciójeleneteket, amelyekkel meglepően takarékosan bántak. Pedig JCVD még mindig jó formában van, és amikor teret kap, továbbra is jó nézni őt. Még akkor is, ha parókában vagy műbajusszal tűnik fel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.