Az utolsó konszenzuálisan jónak tartott filmje tulajdonképpen az első sikere, a Hatodik érzék. Azóta a legmegengedőbb kritikusai is hullámzó teljesítménnyel vádolják, a szigorúbbak pedig lefelé tartó spirált látnak. A megalománia jegyeit mutató Idő sem rehabilitálja a rendezőt, a nézőket pedig vérmérsékletük szerint kergeti az őrületbe vagy fakasztja kacajra.
Pedig az alaphelyzet kellően borzongató: egy csapat eltérő jellemű és hátterű ember egy eldugott trópusi partszakaszon reked, ahonnan képtelenek elmenni, és mindenki rohamos öregedésnek indul (örvendetes fejlemény, hogy a horrorrendezők felfedezték a napfényben borzongatást). Shyamalan nem aprózza el a drámát: a rejtegetett tumorok percek alatt sárgadinnye méretűre dagadnak, a kezdődő skizofrénia pár óra alatt elemészti az elmét, a gyerekek hirtelen felnőnek, a sutyiban szexelésből pedig öt perc alatt baba lesz. És mindez pont olyan röhejes és kellemetlenül groteszk, mint ahogy hangzik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
