Egy garázsrockalbum mögé könnyű odaképzelni pár farmerdzsekis-tornacipős suhancot, vagy az érzékeny lelkű énekes-dalszerzőt egy törékeny hangulatú folklemez esetében.
A Black Moth Super Rainbow nem ad ilyen könnyű kapaszkodókat: lehetne néhány beszívott egyetemista, egy több éve lakásába zárt zenész, vagy akár néhány földönkívüli is. A valójában már több mint két évtizede létező amerikai zenekart állításuk szerint a hangszereken nem játszó Tom Fec (Tobacco) vezeti. Ha skálázásban és a zeneelméletben nem is erős, atmoszférateremtésben annál inkább. A Black Moth Super Rainbow hangzása elég futurisztikus, de bujkál benne némi nosztalgia is: a széttorzított vokóderes énekekkel és a megnyúlt szalagos hangzású analóg szintikkel előadott dalok többnyire álomszerűek, néha pedig inkább egy LSD-trip nyugtalanító aláfestő zenéjének tűnnek. Tobacco más projektjei miatt csak most, hét év szünet után jelent meg a Black Moth Super Rainbow nyolcadik anyaga, amely szépen illeszkedik a zenekar eddigi diszkográfiájába; ezúttal is hangsúlyosabb az újfajta zenei textúrák keresgélése, mint a feszes szerkezetek interpretációja. De a Soft New Magic Dream még úgy is megérdemel néhány hallgatást, hogy a tempó változatlansága miatt az album második fele a megszokottnál is jobban összemasszásodik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
