A legendás színészt Klem Viktor szólaltatja meg, megidézve Marilyn Monroe, Charlie Chaplin, Francis Ford Coppola és John F. Kennedy szellemét is. A megidézetteket egy-egy kellék szimbolizálja, Monroe-t például egy pár körömcipő. Az igazi átlényegülésre azonban az előadás közepéig várni kell, Klem akkor válik valóban „brandóssá”, majd a végjátékban, a színészóriás utolsó, súlyos elhízással küzdő éveit idézve lesz igazán élethű az alakítása.
Klem vontatott beszédét (lassan beszél és túl sok szünetet tart a mondatok között) egy-két izgalmas jelenet ellensúlyozza: egyebek közt megtudjuk, hogyan talált rá A keresztapa-béli hangjára, vagy azt, hogy az Apokalipszis most vele forgatott jeleneteiben hogyan „önállósult”, azaz hogyan formálta öntörvényűen a szakadár Kurtz ezredes figuráját. Csupa érdekes adalék egy pályához.
Az előadás stand-upos stílusa ügyes választás Vecsernyéstől; Klem időnként ki is szól közönségéhez, és az is jó, ahogyan néhol a saját személyiségét összefolyatja Brandóéval. Ám hiába a viccesre vett figura, a sok izgalmas részlet, végig bennünk motoszkál a kérdés: vajon mitől érdekes ez? Mit akar nekünk Brando mondani? Mi ennek a szellemidézésnek az igazi tétje? A választ nem kapjuk meg az előadásból.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
