Hasonló pályán mozog például Beabadoobee vagy a Snail Mail mögött álló Lindsey Erin Jordan is. A még mindig csak 27 éves Allison 2016 óta használja a Soccer Mommy nevet, és azóta négy nagylemezt jelentetett meg. Pályatársaihoz hasonlóan zenéje egyszerre merít ihletet a 90-es évek alternatív gitárzenéjéből és az ezredforduló rádióbarát rockjából. A zenész legutóbb két éve jelentkezett új anyaggal (Sometimes, Forever), az az eddigi legszínesebb dalcsokra volt, az új albumának viszont a gyász a fő témája, így nem meglepő módon ezúttal nem kifejezetten a műfaji kísérletezgetések vannak fókuszban.
A nyitó Lost vonósokkal színezett hangszerelése és melankolikus dallamvezetése elég pontosan előrevetíti, hogy mire lehet számítani a következő 40 percben. Allison biztos kezű dalszerző, játszi könnyedséggel ír olyan dallamokat, amelyek alig mennek ki a hallgató füléből. A formaérzék ezúttal is a régi, viszont a formula kicsit gyorsabban szürkül. A grunge-pop definíciójának beillő Driver, a könnyeden pszichedelikus Some Sunny Day és a Cure hangzását rágógumis énektémával kombináló Abigail emelkedik ki az Evergreenből. Igazán gyenge pillanat nincs a lemezen, csak valahogy az összkép kevésbé meggyőző, mint korábban volt – de talán most nem is ez volt igazán a cél.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
