A New York-i zenekar a Red House Painters és a Low mellett a slowcore irányzat úttörői közé tartozik, mely stílust nagyon leegyszerűsítve két komponens alkot: a szomorúság és a lassúság. A Codeine pár évi működés után a 90-es évek közepén oszlott fel, és azóta csupán néhány koncertet vállaltak 2012-ben. A mostani röpke európai turné apropója az volt, hogy nemrég megjelent egy archív album az együttes 1992-es, fiókban maradt felvételeiből (Dessau, 2022) és gyanítható, hogy ezután ismét csend következik; a tagok közül már csak a dobos Chris Brokaw zenél aktívan, úgyhogy nagy szerencse, hogy Bécset is útba ejtették.
Bár a zenészek percekig szöszöltek a színpadon, mielőtt elkezdték volna a koncertet az első lemez nyitódalával, a D-vel, de innentől kezdve teljes volt az áhítat a koncert utolsó percéig. Hiába szűkös a Codeine zenei eszköztára Stephen Immerwahr beszédbe hajló énekhangjával és John Engle furcsa, hosszan kipengetett akkordjaival, mégis megkapó volt az a kémia, ami három olyan ember között van, akik több évtizede már csak alkalomszerűen jönnek össze zenélni. A Codeine teljesen figyelmen kívül hagyta a hagyományos dalszerkezeteket, és valahogy ez a koncert is inkább valami furcsa szeánsznak tűnt, és talán nem szentségtörés azt mondani, hogy még a zsáner klasszikusának számító Frigid Stars LP (1990) dalai is sokkal nagyobbat ütöttek ezen a vasárnapi estén egy lepattant bécsi klubban, mint eredeti formájukban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
