koncert

Codeine

Visszhang

Elég nagy meglepetés volt az év elején, amikor az amerikai Codeine bejelentette, hogy az idén újra összeállnak.

A New York-i zenekar a Red House Painters és a Low mellett a slow­core irányzat úttörői közé tartozik, mely stílust nagyon leegyszerűsítve két komponens alkot: a szomorúság és a lassúság. A Codeine pár évi működés után a 90-es évek közepén oszlott fel, és azóta csupán néhány koncertet vállaltak 2012-ben. A mostani röpke európai turné apropója az volt, hogy nemrég megjelent egy archív album az együttes 1992-es, fiókban maradt felvételeiből (Dessau, 2022) és gyanítható, hogy ezután ismét csend következik; a tagok közül már csak a dobos Chris Brokaw zenél aktívan, úgyhogy nagy szerencse, hogy Bécset is útba ejtették.

Bár a zenészek percekig szöszöltek a színpadon, mielőtt elkezdték volna a koncertet az első lemez nyitódalával, a D-vel, de innentől kezdve teljes volt az áhítat a koncert utolsó percéig. Hiába szűkös a Codeine zenei eszköztára Stephen Immerwahr beszédbe hajló énekhangjával és John Engle furcsa, hosszan kipengetett akkordjaival, mégis megkapó volt az a kémia, ami három olyan ember között van, akik több évtizede már csak alkalomszerűen jönnek össze zenélni. A Codeine teljesen figyelmen kívül hagyta a hagyományos dalszerkezeteket, és valahogy ez a koncert is inkább valami furcsa szeánsznak tűnt, és talán nem szentségtörés azt mondani, hogy még a zsáner klasszikusának számító Frigid Stars LP (1990) dalai is sokkal nagyobbat ütöttek ezen a vasárnapi estén egy lepattant bécsi klubban, mint eredeti formájukban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."