Most kiállított művei sem adnak azonnal értelmezhető üzenetet, inkább irányjelzőként működnek. Jellemző rájuk a reduktív formahasználat, az ellentétek finom játéka, az anyagkontrasztok, és a textilszálak használata a fém- vagy faegységek mellett. A szövött horizontális felületek és a vertikális tengelyek olyan rendszert teremtenek, amelyben a „jelenlétpont” érzése, a lét esszenciája ragadható meg. A stabil és a törékeny, a maradandó és a mulandó állandó párbeszédben van egymással. A különböző anyagok feszültsége mégis kioldódik valamiféle egyensúlyban, és megjelenik a csönd és az időtlenség a galéria terében. A „dolgok éppen így vannak” megtapasztalása lehetőséget ad az elmélyülésre. Ez a csönd nem fenyegető, inkább nyugtat.
A Tihany, 2024 című munka olyan térélményt idéz meg, ahol a horizont eltűnik: ég és föld összeolvad, megszűnik a kapaszkodó. Ez a bizonytalanság azonban ijesztő, inkább meditatív – a nézőnek magának kell megtalálnia, merre nézzen tovább. Mintha a művek a pszichológiai értelemben vett „vezetőszálat” kínálnák fel: nem mutatják a teljes utat, de hozzásegítenek az első lépés megtételéhez.
A szobrok egyszerre működnek vizuális tárgyként és pszichológiai tükörként. Ritka az a kiállítás, amely ennyire tudatosan bízik a befogadóban. A Felvetés arra hív, hogy időt töltsünk el a művek között, és meghalljuk a saját gondolatainkat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
