Hőse Dorka, az érzékeny kamasz lány, háttere pedig a rendszerváltást követő zavaros időszak. Mi érteni véljük, miért nem kerekítette le a folyamot – de ez nem a szövegekről mondott értékítélet, hiszen a szösszenetek épp olyan eleven, sokszor vicces, megindító és gondolkodásra késztető írások, mint amilyeneket Janikovszkytól megszoktunk. Az író ismeri a gyerekek és a kamaszok nyelvét, alakjai sosem papírízűek, most sem. A hangütés is szerethető, bár tény, hogy túl sok Janikovszky-szövegnél szerettük már.
A szerző kedvenc megszólalási módját, a monológot használja most is, ám míg több könyvében azzal játszik, hogy ezeket ütközteti, most egyetlen hangon, egyetlen szemszögből ismerjük meg a történeteket. Külön izgalmas, hogy most igencsak érzékeny időszakból kapunk felvillanásokat. Hogyan éli meg egy fiatal lány, hogy felfordul körülötte az addig ismert világ? Mit enged be ebből a sajátjába? Mit ért meg a sok változásból, miközben a saját személyisége is átalakulóban van? A szöveg szinte felkínálja, már csak az egyetlen hang okán is, meg amiatt, hogy egy család életébe pillantunk bele, hogy regényként olvassuk a töredékeket. Talán ez is volt a terv. Aztán az utolsó történeteknél azt látjuk, hogy a lendület elfogy. Nem a mesélésé, hanem azé a szerző által önmagára kényszerített feladaté, hogy csattanóként mindig a címben megadott mondást kelljen kifacsarnia.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
