Ezek a nagyszerű felvételek – bár csak most jelentek meg – 1994-ben készültek, mindössze pár évvel azután, hogy felvette az idősebb Bach két megbecsült sorozatát, a Das Wohltemperierte Klaviert és a Goldberg-variációkat. Ezt követően fordult a fiú felé: Carl Philipp Emanuel „nagyvilágibb”, kitárulkozó billentyűs zenéjéről azt mondta, a csembalós változatok után megkívánt egy zongorás felvételt.
Jarrett interpretációja kétségkívül magával ragadó, pontosságával és fegyelmével klasszikus pianisták sorát szégyeníti meg. Néha úgy tűnik, mintha ezekben a művekben, amelyek már a korai klasszikához tartoznak, azt a mérnöki nyugalmat érvényesítené, amely inkább Johann Sebastian zenéjére jellemző. Ez olykor jól sül el, mert kiemeli a zeneszerző gyönyörű dallamait, máskor viszont nem érvényesíti az akkoriban divatos empfindsamer Stil (érzékeny stílus) jegyeit, a szeszélyes dinamikát és a váratlan tónusváltásokat. A lemezfüzetből nem derül ki, hogy milyen hangszeren játszik a zongorista – talán a szeretett Bösendorferén? –, de hallatszik, hogy a fortepiano kopogósabb, visszhangtalanabb hangszínét igyekszik előállítani. A végeredmény elegáns, tükörsima és különösen líraiságában megkapó, méltó az alulértékelt zeneszerzőhöz, akit máig kitakar J. S. Bach árnyéka, pedig maga Mozart írta róla: „Ő az atya, és mi mindannyian gyerekek vagyunk.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
