De elismerésre méltó az a temérdek energia és kreatív impulzus is, amelyet a színpadi munkába fektettek. Biztosan akadtak olyanok, akiket a keletnémet gyökerű együttes erős társadalomkritikába pácolt szubkulturális slágerei, a német szövegek, a technótól a gépi metálig, néha a groovy hard rockig terjedő zene, és a végletekig kidolgozott színpadi koreográfia vonzott. De sokakat leginkább a robbanások, az égő naftát köpő fáklyák, a néha testre-hangszerre rögzített lángvetők nyűgöztek le, bár a pörzsölőkből áradó és a lelátókon is érezhető hőtől gyakran egy balul sikerült disznótorban érezhettük magunkat.
A kissé infantilis, ám önironikus szórakoztatás csúcspontjaként, a kannibál gyilkos ihlette Mein Teil közben, a billentyűs Flake Lorenzet – aki néha futópadot taposva kezelte a szintiket – egyszer csak berakták egy gigantikus kondérba, majd a szakácssapkájában Vitéz Lászlóra emlékeztetető Till Lindemann énekes kétszer alápörkölt egy lángszóróval. Ám ezzel együtt a Rammstein a tűzzel játszva is szuggesztív és a publikum érzelmeit megmozgató produkciót nyújtott. Ráadásul nem riadtak meg a bizalmon alapuló, közeli kontaktustól sem, hiszen a lelkes közönség szó szerint a tenyerén hordozva juttatta vissza a gumicsónakban utazó zenészeket a színpadra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
