Visszhang

A Maurizio De Giovanni regénysorozatából készült hatrészes tévé­adaptáció nehéz dolgokat csomagol selyempapírba, de a kibontással nem sokat vesződik.

„Please don’t fuck up my world” – énekelte a Sparks a 2020-as lemezének egyik dalában.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás sivatagon is túl, éldegélt egy szegény salétrombányász az ő világszép feleségével és négy feltűnően karakteres gyermekével.

Az angolszász sportsajtó egyik legfontosabb teoretikusának magyarul eredetileg 2014-ben megjelent műve kapott most második kiadást.

Rég hallottunk Suzanne Vegáról.

Az amerikai-olasz művész közel száz fotográfiáját bemutató kiállítás közepénél egy hatalmasra nagyított felvételen a művészt látjuk a műtermében.

Maurice Ravel születésének 150. évfordulója a lemezkiadókat is megmozgatta.

Mind ismerjük az anekdotákat, vicceket és horrorba illő történeteket arról, hogy milyen borzalmas dolgok történhetnek az oldalvonal mellett gyerekfocicsapatok összecsapásakor.

A dán tévékrimiknek nyilván erősségük a bűntörténet hátteréből előhívható társadalomrajz.

A koronavírus-járvány jó néhány felívelőben levő zenekar pályáját meghajlította, ilyen például a neo-pszichedelikus gitárzenét játszó Los Angeles-i Peel Dream Magazine is.

Az eddig ismert világrend felborult, valamennyi országban előretörtek a szélsőségesek, a populisták vagy épp az anarchisták, akik csábítóan egyszerű, de pusztító megoldást hirdetnek az emberiséget fenyegető komplex problémákra.

„Betegnek lenni unalmas. Nem heroikus, nem tragikus, nem szerencsétlen, egyszerűen unalmas” – kezdődik a kötet.

Egy szólista ritkán hozza szóba, hogy a zenekarvezető szerzeményei roppant összetettek, sőt nehezek, de épp ettől varázslatosak.

Bodó Viktor a hagyományos színjátszás keretein belül vitte színre ezt a sokszor feldolgozott drámát, bizonyítva, hogy nem kell feltétlenül kísérleti koncepciókban gondolkodni ahhoz, hogy modern előadást kapjunk.