Működését rajongóinak mámora kíséri, s ha rajtuk múlna, bizonyosan az idoljukról neveznék el a Chuck Norris hidat. Hogy e szeretet valódi természetével minden érintett teljesen tisztában van-e, kérdéses, bár előbb fogadnánk Cage-re, mint Kordára.
Nyilván az efféle népszerűségnek köszönhető, hogy ezt a filmet, mint annyi hasonlót is, Cage nevével promózzák – már amennyire –, holott olyan cégéres nevek viszik a főbb szerepeket, mint Stephen Dorff, Costas Mandylor vagy éppenséggel Heather Graham. De felbukkannak olyan érdekes jelenségek is, mint Scarlet Rose Stallone, s a minden más filmben remeklő Tzi Ma… Cage meg csak mászkál közöttük extravagánsnak gondolt jelmezében, és próbál hülye hangon beszélni.
1903-ban tesszük tiszteletünket Kentucky whiskey- és csirkeszárnyillatú földjén; a film szerint ez már a vadnyugat, ami annyiban igaz is lehet, hogy a lakosság szó szerint összevissza lövöldöz, mely praxisban az a jó, hogy senki nem tudja, honnan jön a golyó, és sajna a színészeknek sem szóltak, hogy merre kell így elesniük. Amúgy Dorff megölt egy Rockefellert, ezért tudományos összegű vérdíj van a fején, s az mindenkinek jól jönne.
A mű értékelésekor két filmes alaptípust kell számba vennünk. Az egyik az, amikor a néző azt hiszi, hogy az alkotók a mű elkészülte során végig súlyosan be voltak tépve. A másik meg az, amikor egy film annyira rossz, hogy az már jó. Most be kell érnünk az első világmagyarázattal.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
