Mortal Kombat

Az élet tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem nagyon értünk, de nem is érdekelnek minket annyira, hogy utánajárjunk: miért van tele békeidőben a mozinaptár blőd francia vígjátékokkal? Hogyan tudott a Barátok közt évtizedekig tartani?

Az érdektelenség hasonló homálya fedi a Mortal Kombat hőseinek eredetét is. Az először 1992-ben, játékautomatán megjelent szórakozásnak tucatnál is több része készült, de a lényeg mindig ugyanaz volt: agyonverni a szemben álló felet, majd változatos módokon meggyalázni a hulláját. Persze választhatunk férfiakat és nőket, félembereket és szörnyeket, de ennek csak annyi jelentősége van, hogy egy extra kombinációval téphetjük ki az ellenfél gerincét – hogy a sors milyen kiszámíthatatlan szeszélye vitte ilyen erőszakos pályára az illetőt, vajmi keveset adott hozzá az élményhez. Épp ezért az egyöntetű megvetés övezte első két Mortal Kombat-film több szempontból is méltó adaptációja volt a játéknak: egyik szereplőnek sem jutott egyetlen értelmes mondat sem, és ha épp nem verekedtek, fogalmuk sem volt róla, hogy mit kezdjenek magukkal.

A rebootnak tekinthető új mű nem elégedett meg azzal, hogy végre értékelhető harcjelenetekbe terelte az ismerős figurákat: igyekezett mindegyiknek személyiséget, sorsot és drámát is kreálni. Mintha a készítők kicsit túl komolyan is vették volna a játékot: a sztori mindenféle irónia nélkül mutatja be, hogy a világok sorsa azon múlik, hogy a misztikus módon megjelölt főhősök hogyan verekszenek meg a sötét erőket képviselő harcosokkal.