Ekkor leginkább a színpadi álöltözetek ereje nyűgözte le, lakótelepi mackószettes performance-át 2015 őszén a Trafó közönsége is megcsodálhatta. Azóta kissé más irányba lépett tovább: az ipari/roncsolt elektronika (Unflesh) után 2018-ban a vidéki angol életérzésből, meg a Brexit friss tapasztalatából táplálkozó, beszédes című Pastoral albuma következett. A mostani Deep Englandből, amelyet az emberi hangot a drone-os elektronikával vegyítő hattagú NYX női énekegyüttessel készített (jelentős részben a Pastoral kompozícióit továbbgondolva), a kétségbeesés és a tanácstalanság hangjai szűrődnek ki a pásztoridill beloopolt sípjai mögül. Egy dezorientált, irányvesztett országról dalolnak szinte idilli tónusban, a legjobb folk- és egyben ambienthagyományokból táplálkozva. Némely kitüntetett (ellen)pontokon ehhez a repetitív elektronika ridegsége társul, amit kórushoz méltóan, afféle beatbox technikával, teli torokból reprodukálnak. A Deep England magával ragadó szépsége, néha megkapó egyszerűsége könnyen elfeledtetheti velünk, hogy milyen mélységek tárulnak fel a látszólag nyugalmas felszín alatt. Remek példa erre – a William Blake versére épülő Jerusalem mellett – a Fire Leap, amely Paul Giovanni klasszikus 1973-as horrorfilmzenéjének, a The Wicker Mannek ihletett, mondhatni katartikus feldolgozása.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
