Charlie Kaufmant is ezek izgatják, de hajlamos egy szorongó művész vagy egy gyötrődő szerelmes kálváriájaként a nézők elé tárni őket. Készített már animációs filmet (Animalisa), ám azt felnőtteknek szánta, az Orion és a Sötétség ellenben Emma Yarlett gyerekkönyvének adaptációja. Az ezúttal csak a forgatókönyvet jegyző Kaufman (a rendező Sean Charmatznak ez a játékfilmes debütálása) kézjegye így is tetten érhető, s ne feledjük, amikor legutóbb könyvet álmodott a vászonra (Adaptáció), abból is inkább könyvadaptációkról szóló elmélkedés kerekedett ki.
Nos, az Orion és a Sötétség is egyfajta kontempláció a gyerekmesékről, de ez inkább csak keretként jelenik meg. Maga a történet az animációk jól ismert terepén mutatja be a mindentől rettegő kisfiút, Oriont, akit egy éjszaka meglátogat a Sötétség, mert elege van abból, hogy minden este szapulja. A Werner Herzogra vagy épp David Foster Wallace-ra tett utalásokat valószínűleg kevés kiskorú érti, az Agymanók egyértelmű lekoppintását azonban valószínűleg ők is észreveszik: a Sötétség mellett megjelenik ugyanis az éjszaka többi titokzatos teremtménye, Álmatlanság, Csend vagy épp Rejtélyes zajok is. A film mégsem a Pixar animációjára hasonlít a legjobban, hanem inkább Kaufman előző netflixes próbálkozására, a Befejezésen gondolkodomra – csak épp annak zsigeri borzongása hiányzik belőle; elvégre egy meséről van szó.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
