Most is egy szélsőségesen briliáns hegedűversenyt hozott magával, Sosztakovics No. 1-esét, amelyet a zeneszerző jobb híján az asztalfióknak komponált 1948-ban, folyamatosan attól rettegve, hogy az elvtársak kicsinálják. Kopatchinskaja energikusan interpretálta a különlegesen virtuóz darabot, bár a lábával végzett, a hangsúlyokat kísérő erőteljes dobbantások talán csak a dilettáns hallgatóknak üzenték azt, hogy itt nagy beleéléssel előadott művészetet hallunk. A szólista hajladozott, tornázott, szinte ugrált a hegedűvel, de az erőbedobás olykor csak kaszabolást eredményezett – igaz, átélhetőt –, és kevesebbet adott hozzá a képzett hangokhoz. Jól sikerült viszont a lassú, noktürn tétel, és nem volt hallgató, aki elégedetlenül távozott volna a szünetben.
Beethoven Eroica-szimfóniájával csillogtatta meg a tudását a rotterdami zenekar. Lahav Sani, az egykor csodagyerekként számon tartott izraeli karmester pálca és partitúra nélkül vezényelt. Az első tételben magával ragadó hömpölygéssel játszott a zenekar, a hosszú második tételt, a Gyászindulót viszont nem sikerült a csúcspontig felépíteni. A Scherzóban csak visszaszerezte lendületét az együttes, bár a vonósok nem mindig egyeztek meg a legelőnyösebb vonástechnikában. Ha ilyen a rotterdamiaknak egy fáradtabb est a turnéjuk közepén, akkor nincsen semmi baj.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
